Hermione kimerülten fordult át a másik oldalára, miközben elnyomott egy ásítást. Óvatosan lefejtette magáról, a halkan hortyogó Ron gyengéden ölelő karjait, majd felült az ágyban. A felkelő nap lágyan cirógató sugarai ébresztették, és amúgy sem lett volna képes ismét visszaaludni. Még most is, pár évvel a háború után, szörnyű képek kínozták álmában. Nehéz volt megszabadulnia tőlük, hiába érezte immár magát tejes biztonságban. Azokat, akik életüket vesztették a harcok során, nem tudta visszahozni.

Mikor ilyen borús gondolatokkal küzdött, mindig elég volt csak Ronra gondolnia, és arra, hogy ha ő nem lenne mellette, talán sose tudta volna feldolgozni azokat az éveket, és a sok-sok veszteséget. Mosolyogva szerelme felé fordult, majd mégis visszafeküdt mellé. Arca Ronéval egy szintbe került, és ő csak nézte őt, jelenlétéből erőt merített. Ron, mintha csak megérezte volna, hogy valaki figyeli, lassan kinyitotta a szemét, majd tekintete találkozott Hermionéjéval. A lánynak nem kellett semmit mondania, úgy tűnt Ron a pillantásából kiolvasta az érzéseit.

-         Megint egy rossz álom? – kérdezte halkan suttogva. Hermione csak bólintott.

Ron nem szólt semmit, csak finoman magához húzta a lányt, és hagyta, hogy Hermione belesimuljon óvó karjaiba. Pár perc múlva, mindkettőjük légzése szuszogásba ment át, és egymáshoz bújva ragadta el őket az álom.