Fojtogató, nyári fülledtség telepedett a tájra. Az éjszaka leple, sötétséggel ölelte körbe a hegyeket és a dombokat. A telihold fénye, és a csillagok ragyogása világította meg egy lány arcát, aki az egyik fűzfa tövében húzódott meg. Szemeit az ég felé emelte, és elgondolkozva figyelte a holdat. A hűvös esti szellő meg-meglibbentette hosszú haját, és a fák lombját, susogó dallamot csalva elő belőlük. A tavat lágy hullámok kavarták fel, megszakítva a víz nyugalmát.

A lány szelíden simított végig a fűszálakon, melyek selymesen terültek szét ujjai közt. Minden hónapban kijött ide egy éjszakára. Szüksége volt rá, hogy magányosan, egyedül, csak a természet tökéletességére tudja fordítani minden figyelmét. Nem zavarta senki, nem kellett elrejtenie arcát, az lehetett, aki volt. Ezeket az éjszakákat mindig végigvirrasztotta, megvárva a hajnalt, a felkelő napot, kihasználva minden pillanatot.

Cipőjét és zokniját lehúzta, és meztelen lábait megmártotta, a kellemesen hideg tó vizében.  Kezeivel megtámaszkodott, és tekintetét ismét az égre emelte. Biztos volt benne, hogy ilyenkor figyelték, hogy akiket elvesztett, ilyenkor vele voltak. Szinte érezte a simogatásukat, valahányszor feltámadt egy kósza fuvallat.

Ekkor pillantott meg egy sötét alakot, aki felé tartott. Mikor közelebb ért, akkor tudatosult benne, ki is az. Ugyan nem ismerte személyesen, de a híre pont elég volt ahhoz, hogy ne is akarja. Fogalma sem volt, mit kereshetett itt ilyenkor, de nem is igazán érdekelte. Így nem törődött vele, úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Az érkező fiú is hallgatag maradt, nem szólt egy szót sem, csak leült a lány mellé. Egy jó darabig egyikük sem szólalt meg, nem akarták beszéddel tönkretenni ezt a pillanatot. Csak gyönyörködtek a természetben, majd a lány mégis halkan megkérdezte:

-         Szerinted létezik tökéletes pillanat? – A fiú elgondolkozva fordította a fejét felé, és elmosolyodott. 

-         Minden létezik, csak hinni kell benne – felelte suttogva.

Újból hallgatásba merültek. Volt valami varázslatos abban, ahogy ott ültek a tó partján. Mintha láthatatlan kötelék fonódott volna kettőjük között. Egyikük sem ismerte a másikat, és mégis, úgy érezték, mindent tudnak egymásról. Az álarc, amit nap, mint nap felvettek, ebben a tökéletes pillanatban, lehullani látszott. A fiú elmosolyodott, és puha kezével megszorította a lányét. Egy apró gesztus, egy apró mozdulat volt csupán, de abban a percben, nekik mindennél többet jelentett.

Egy kis idő múlva, a fiú lassan felállt, majd szó nélkül távozott. A lány elmerengve nézett utána. Tudta, hogy talán nem létezik tökéletes férfi, tökéletes élet, tökéletes család, de egyvalami mindenképp. Tökéletes pillanat igen. Újra végigdőlt a fűben, és ismét az égre emelte tekintetét.

VÉGE