Másnap késő délután mindenképpen fel akartam keresni Dumbledore-t, hogy elmondhassam neki, amit tegnap a levélből megtudtam. Persze úgy gondoltam, hogy a legjobb lesz, ha Michelle is ott van, ezért őt is magammal akartam vinni a főhadiszállásra. Csakhogy nem találtam otthon a húgomat, amikor indulni készültem. Ez eléggé aggasztó dolognak tűnt. Így még több okom volt rá, hogy minél hamarabb beszéljek Dumbledore-ral.

Amilyen gyorsan csak tudtam, elmenetem a főhadiszállásra. Közben egész végig azért fohászkodtam, hogy szerencsém legyen, és Dumbledore-t is ott találjam. Mivel már október volt, neki a legtöbb idejét a Roxfortban kellett töltenie, felügyelve a diákokra. Úgy tűnt, kivételesen Fortuna a kegyeibe fogadott, mert mikor beléptem a bejárati ajtón, összetalálkoztam az igazgatóval.

-         Jó napot, Albus – köszöntöttem. – Esetleg, ha lenne rám pár perce, beszélhetnénk? – kérdeztem.

-         Á, Charlotte, üdvözlöm – mosolyogott rám. – Sajnálom, de éppen indulni készültem. Nemsokára majd gyűlést hívok össze, utána mindenképpen lesz egy kis időm. És ha minden jól megy, valószínűleg egy új taggal is bővül a Rend.

-         Értem, uram – válaszoltam letörten.

-         Azonban kérnék magától valamit – tette hozzá. – Ha van ideje, kérem, keresse fel Lilyt, és mondja meg neki, hogy szükségem lenne a segítségére. Ő tudja, miről van szó, és hogy hol talál meg.

-         Persze – mondtam.

-         Itt a címe – nyújtott felém egy pergamen darabot. – De most már tényleg mennem kell. Viszontlátásra, Charlotte! – köszönt el.

-         Viszontlátásra.

Rápillantottam a kezemben tartott fecnire, és elolvastam a címet. Godric’s Hollow. Még sose jártam ott, viszont hallottam már arról a helyről. Sóhajtottam, majd fogtam magam és elhoppanáltam. Egy kedves, kertvárosi környékre érkeztem. Tökéletesen ideális volt családok számára. Igazán idilli. Újra a pergamenre néztem, hogy kiderítsem az utcát és a házszámot.

Rövid keresgélés után meg is találtam a keresett házat. Ahogy rátekintettem, valami melegség egészen átjárta a lelkemet. Az egyik legaranyosabb, és legotthonosabb épület volt, amit valaha láttam. A kertkapuból rövid ösvény vezetett egyenesen a bejáratig, ami mentén szebbnél szebb növények voltak ültetve, a tetőt piros cserép fedte, és a verandán egy hintaágy hívogatta azt, aki pihenni vágyott. Az ablakokat fűzöld zsalugáter takarta, amik most ki voltak hajtva, hogy szabad utat engedjenek, a szobába beáradó napfénynek. A ház egyik oldalát benőtte a borostyán, ami csak még jobban tetézte az épület varázslatosságát. Ha valaha is családot alapítok, biztosan ilyen helyen szeretnék majd én is élni. Talán ha anyu nem halt volna meg, mi is ott maradtunk volna, egy hasonlóan kedves környéken, a hasonlóan otthonos házunkban.

Felsóhajtottam, majd becsöngettem. Most már teljesen mindegy volt, mi lehetett volna. A múltat képtelenség megváltoztatni, tovább kell lépni rajta, bármennyire is fáj. Kis idő múlva Lilyt pillantottam meg felém sietni, a vállán egy sebtében ráterített kabáttal. Mikor felismert mosolyogva köszöntött, majd beinvitált a házba.

-         Szia, Charlotte! Mi járatban errefelé? Most csak én vagyok itthon, James éppen valamilyen Rendes ügyet intéz – mondta kedvesen, majd miután én is köszöntöttem, behívott a nappaliba. Ott a szőnyeg közepén, egy körülbelül hároméves kisfiú játszadozott. Lily a kanapé felé intett, hogy foglaljak helyet. Leültem, és egy macska rögtön be is fészkelte magát az ölembe. Szórakozottan vakargatni kezdtem a füle tövét, majd rátértem a látogatásom okára.

-         Ne haragudj – kezdtem -, hogy csak így bejelentés nélkül rád törtem, de Dumbledore azt kérte, hogy jöjjek ide, és mondjam meg neked, hogy szüksége van a segítségedre. – Erre Lily arcán, mintha egy pillanatra árnyék suhant volna át, majd megkérdezte:

-         Mást nem mondott? – Elgondolkodtam, és kisvártatva válaszoltam:

-         Csak annyit, hogy te tudod, miről van szó, és hogy hol találod meg. – Lily valamit motyogott az orra alatt, amit nem értettem, majd ismét hozzám intézte szavait.

-         Figyelj, tudom, hogy valószínűleg van más dolgod, de megtennéd nekem, hogy amíg elvagyok, vigyázol Harryre? Nekem el kell mennem, és jobb, ha ezt minél hamarabb elintézem. – Rápillantottam a kisfiúra, majd bólintottam.

-         Persze, vigyázok rá, menj csak nyugodtan. – Erre hálásan elmosolyodott.

-         Nagyon köszönöm neked. Nem lesz vele gond, ha éhes, azt úgyis fogja mondani. Igaz, Harry? – kérdezte, most a kisfiú elé térdelve Lily. Harry csak nevetett, de nem válaszolt. Helyette megfogta a maciját és anyja arcába nyomta.

-         Mami, néjzd! – kuncogott. A jelenetet látva szélesen elmosolyodtam.

-         Harry, ne most! – szólt rá Lily nevetve. – Inkább gyere, bemutatom neked Charlotte-ot. – Megfogta a kisfiú kezét, és talpra állította, majd Harry Lily jobbját szorongatva odatotyogott hozzám.

-         Szia, Harry. Én Charlotte vagyok, de hívj csak nyugodtan Lottének. Az úgy is rövidebb – köszöntem neki még mindig mosolyogva, és letérdeltem hozzá. Ő egyelőre nem válaszolt, csak meredten a szemembe nézett. Kis idő után mégiscsak üdvözölt.

-         Szija. Tye szejetsz kvjiddicsesznyi? – kérdezte.

-         Ööö, tudod, nekem tériszonyom van, és ezért nem igazán élvezem, ha több tíz méterre lebegek a földtől. De szeretem nézni, ahogy mások játszanak. – Úgy tűnt meg van elégedve a válasszal, mert elengedte anyja kezét, eltotyogott, majd egy játékseprűvel a kezében tért vissza. Lily csak mosolyogva figyelte a fiát.

-         Nyekem isz vany szepjűm, ész ha szejetnyéd kipjóbájhatod – biztosított róla.

-         Ó, köszönöm, ez igazán kedves tőled – mondtam nevetve, majd megsimogattam a feje búbját.

-         Látom, jól meglesztek – mosolyogott Lily. – Charlotte, a hűtőben megtalálod a kaját, csak meg kell majd melegíteni – magyarázta, majd leguggolt Harryvel szembe. – Harry, most a maminak el kell mennie, de Charlotte itt marad és vigyáz rád – búcsúzott a fiától. Felkapta az ölébe, megpuszilgatta, majd letette, elköszönt tőlem is, összedobálta egy táskába a holmiját, és elment.

Harryt nem igazán viselte meg anyja távozása, kis idő után újra játszani kezdett. Csakhogy most nem a szőnyegen, csöndben és békésen. Nem. Most fogta a játékseprűjét és felülve rá, végigszántott az egész lenti lakásrészen. Én sipítozva rohantam utána, afféle felkiáltásokkal, hogy „Harry, azonnal állj meg!” De ő rám se hederített, nevetve száguldozott tovább. Ámokfutását pár váza is megszenvedte, amiket nem győztem újra épre varázsolni. A macska valószínűleg már hozzá lehetett szokva ehhez, mert a kanapé alatt keresett magának menedéket. Tovább kergettem Harryt – megjegyzem teljességgel reménytelenül -, amikor hirtelen csöngettek.

Egy pillanatra megtorpantam, és még a kisfiú üldözését is szüneteltettem. Némi habozás után azonban, mégis elmentem ajtót nyitni. Legnagyobb meglepetésemre Siriusszal találtam szembe magam.

-         Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztük egymástól teljesen egyszerre.

-         Én Harryre vigyázok, mert Lilynek el kellett mennie – mondtam. – És te?

-         Tekintve, hogy James a legjobb barátom és én vagyok Harry keresztapja, nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom – közölte, majd velem mit se törődve, kikerült, és bement a nappaliba. Harry ekkor süvített el a konyha irányába.

-         Harry! – sikítottam, és utána eredtem, hogy megállítsam. 

-         Hé, kispajtás, nem is köszönsz? – kérdezte tőle Sirius tettetett felháborodással, majd – ami nekem fél óra alatt nem sikerült – lekapta Harryt a játékseprűről és a magasba emelve üdvözölte.

-         Szíjiusz - nevetett a kisfiú. – Vau, vau! – Én csak mosolyogva, hátamat a falnak vetve figyeltem a kettősüket. Valami furcsa melegség áramlott végig rajtam, ahogy Siriust néztem, Harryvel a karján. Csak csendben szemléltem őket, és a furcsa érzés a gyomromban csak nem akart elmúlni, sőt felkúszott a mellkasomba is. Sirius megérezhette, hogy figyelem, mert hirtelen felém fordult. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Csak meredten néztem a szemébe, miközben azt hittem, hogy a szívem képes és kiszakítja a bordámat. Zavartan elkaptam a fejem, és bűntudatosan a padlót kezdtem fixírozni. Nem értettem magam. Akárcsak tegnap, meg úgy mostanában szinte soha. 

-         Na, mit játszunk? – érdeklődött Sirius Harry felé fordulva, miközben visszatette a földre. A kisfiú válaszképpen, a farkánál fogva húzta ki a szerencsétlen macskát a kanapé alól. Ekkor már nem bírtam tovább elnevettem magam. Sirius és Harry egyszerre fordultak felém. Előbbi rám villantott egy vigyort, utóbbi pedig felháborodottan megkérdezte:

-         Tye megy miny nyevetsz?

-         Hagyd Harry, biztos macskapárti – mondta még mindig vigyorogva Sirius. Erre sértődötten karba fontam a kezem.

-         Nem vagyok macskapárti! Én egyszerűen csak állatbarát vagyok – nyújtottam ki felé a nyelvem.

-         Vigyázz, mert még valaki leharapja…

-         Tényleg? – kérdeztem ijedséget tettetve. – Én nem látok itt senkit, akitől féltenem kéne. – Sirius körbenézett a szobában.

-         Hm, hogy lásd, mennyire nagylelkű vagyok, magamra vállalom a feladatot – vigyorgott. Már megszoktam, hogyha ilyeneket mond, azt sose kell komolyan vennem, most mégis görcsberándult a gyomrom a gondolatra. Nyeltem egyet, majd megpróbáltam könnyed hangnemben „válaszolni” a cukkolására.

-         Miattam igazán nem kell fáradnod. – Még képesek lettünk volna percekig folytatni ezt a gyerekes játékot, ha Harry nem unja meg, és nem dönt úgy, hogy ismét ámokfutásba kezd. – Harry! – már szinte reflexből szóltam utána.

-         Hagyd már! – legyintett Sirius. – Had száguldozzon egy kicsit. – Azzal fogta és kényelembe helyezte magát a kanapén. A megjegyzésére karba fontam a kezem, és fenyegetően felé álltam.

-         Már meg ne haragudjon Mr. Lazaság, de Harry az én felügyeletem alatt van, és ha valami baja esik, az az <i>én</i> hibám lesz – nyomtam meg erősen a személyes névmást. Sirius csak megcsóválta a fejét. (Eközben Harry tovább folytatta ámokfutását.)

-         Charlotte, te miért reagálsz túl mindig mindent? Nem szögezheted Harryt a szőnyegre, ő nem egy bábu – oktatott ki.

-         Na ide figyelj – kezdtem -, neked fogalmad sincs… Áh, hagyjuk – legyintettem inkább lemondóan. Nem volt kedvem vitatkozni vele, és ez Siriusnak is feltűnt.

-         Mi bajod van? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Mindig megragadod az alkalmat, hogy kiselőadást tarthass. – Én nem szóltam semmit, csak leültem a kanapéval szemközti karosszékbe, és lehajtottam a fejem. Tisztában voltam azzal, hogy igaza van, és tényleg nagyon sokszor reagálom túl a dolgokat. De ez többnyire azért volt, mert hozzászoktam gyerekkoromban. Nekem kellett felügyelnem Michelle-re, sőt még apura is sokszor. Hogy is lehettem volna laza ilyen terén? Különben sem voltam amúgy se az a típus. Pedig próbáltam változtatni, de azzal csak önmagamat tagadtam volna meg, így nem is ment. Később rá is jöttem, hogy nem is volt értelme.

-         Charlotte… - szakított ki Sirius tétova hangja a töprengésemből. Erre felnéztem, egyenesen bele a szemébe. Ismét elkapott az a furcsa érzés, ami mostanában oly sokszor, ha találkozott a tekintetünk, és ismét eluralkodott rajtam valami feszélyezettség. El akartam fordítani a fejem, de képtelen voltam rá, a szemei fogva tartottak, szinte teljesen megbabonázott. Mintha csak ebben a percben tudatosult volna bennem, hogy szinte egyedül vagyunk. Ez, az árvaházas eset óta egyszer sem fordult elő. Mindig volt velünk valaki. Vagy Matt, vagy Michelle, vagy bárki a Rendből. De most, most csak Harry volt itt. Egy nagyot nyeltem – illetve csak próbáltam, mert a torkomban lévő gombóc nem engedte. Megijedtem. Megijedtem a helyzettől, az érzéseimtől, de legfőképpen önmagamtól. Legszívesebben azon nyomban felpattantam volna, és olyan messzire futottam volna, amennyire csak lehetséges. Minél távolabb Siriustól. Nem bírtam tovább. Harry épp ekkor döntött úgy, hogy ideje abbahagyni a száguldozást, és odament Siriushoz. (Lehet, ha akkor nem tette volna, én csapot-papot otthagyva kiviharzottam volna a házból, nem törődve tovább semmivel.)

-         Na mi az, Harry? – kérdezte, majd felkapta és maga mellé ültette. – Meguntad a röpködést? – A kisfiú válasz helyett csak bólogatott, majd úgy határozott, hogy ideje kiadnia a legújabb játékának szerepeit. Nem hagyott minket unatkozni, ugyanis bevont engem és Siriust is. Észre se vettem, hogy repült az idő, miközben Harryvel foglalkoztunk, annyira jól éreztem magam. Úgy éreztem, hogy egy kicsit képes vagyok elválni a felelősségteljes gondolataimtól, felengedni a mostani görcsösségemből, és csak gondtalanul a játékra „koncentrálni”. Igazán jót tett nekem ez az egész. Mikor a kisfiú olyan másfélóra múlva megint megunta a játszadozást, visszaültek Siriusszal a kanapéra. Úgy gondoltam, hogy Harry már valószínűleg éhes lehet, ezért rá is kérdeztem nála.

-         Harry, nem vagy éhes? – Ő csak nagyokat pislogott, látszott rajta, hogy teljesen elálmosodott, majd pár másodperc múlva, mégiscsak válaszolt.

-         De, igyeny – bólogatott, majd még a szemembe nézve hozzátette: - Olyany szép szemejid vannyak. Szép kéjkek, minyty a víjz.

-         Ó, köszönöm, nagyon aranyos vagy. Tudod, az anyukámnak is ugyanilyen szeme volt – mondtam még neki, majd megsimogattam a fejét. Pár másodperc múlva pedig Siriushoz fordultam, aki szintén nagyokat ásított.

-         Akkor kimegyek a konyhába, melegítek egy kis kaját. Te addig itt maradsz Harryvel?

-         Persze, menj csak – hessegetett kifelé. El is indultam, de még félúton hallottam, ahogy Harry megkérdezte Siriust.

-         Szíjiusz, szejinytyed isz szép szeme vany Lottyények? – Erre elkuncogtam magam, és tovább folytattam az utat a konyha felé, így már Sirius válaszát nem hallhattam.

Ott aztán eltotojáztam egy darabig, mivel teljesen idegen volt a konyha, így sokáig tartott, míg megtaláltam a dolgokat. Mikor aztán elkészültem, visszaindultam a nappaliba. Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor a látvány teljesen belém fojtott mindenfajta mondandót. Valami kellemes melegség teljesen átjárta a szívemet, és önkéntelenül is mosolyra húzódott ajkam, ahogy az időközben elszenderedett Harryt és Siriust figyeltem. Csak álltam ott, mintha egy betolakodó lennék, aki megleshet egy ilyen kedves és intim pillanatot, miközben csendben szemléltem kettősüket hosszú percekig, és hallgattam egyenletes szuszogásukat. Sirius végignyúlt a kanapén, pár kósza tincse pedig a szemébe lógott, amik minden egyes lélegzetvételnél megrebbentek. Harry az ujját a szájába véve, összegömbölyödve aludt, Sirius mellkasát használva párnának.

Kisvártatva körüljártattam a tekintetem a szobában, és az egyik karosszékben megláttam egy plédet, azt megfogtam, majd rövid habozás után odaléptem hozzájuk és rájuk terítettem. Ezután letérdeltem a kanapé elé, és tovább néztem őket. Mintha valamiféle hipnózisba estem volna, nem bírtam róluk levenni a szemem. Főleg Siriusról. Az arcáról, a kezeiről - amik óvón ölelték át Harryt -, egyszerűen csak róla. Valahogy annyira… védtelennek tűnt? Nem, nem. Sokkal inkább szépnek, sőt gyönyörűnek. Még ha férfiakra nem is igazán szokták használni ezt a jelzőt. De ő az volt, és én órákig képes lettem volna csodálni.

Nem is tudom hány perc (vagy talán óra?) telhetett el így, hogy csak néztem őket. Egy ideje már egyfolytában kényszert éreztem rá, hogy kisöpörjem Sirius arcából azt a pár kósza tincset, ami a szemébe hullott. Hogy még többet láthassak belőle, hogy megérinthessem… Már emeltem is a kezem, amikor hirtelen mégis megállítottam a mozdulat közben. Te jó ég! Mit művelek? Miken jár az eszem?! Csak… csak… Ezt nem szabad! Nem lehet! Mélyen az ajkamba haraptam, majd irányt változtattam, és végül Harry feje búbját simogattam meg gyengéden. A kisfiú erre egy kicsit mocorogni kezdett, majd légzése ismét egyenletes szuszogásba ment át.

-         Te meg mit csinálsz? – hallottam Sirius dörmögését. A szemét csak résnyire nyitotta ki, valószínűleg Harry fészkelődése ébresztette fel. Úgy rántottam el a kezem, mintha legalábbis azon kapott volna, hogy az ő arcából simítom ki a tincseket. Bűntudatosan a padlóra szegeztem a tekintetem, még csak ránézni se mertem.

-         Semmit! – siettem választ adni és közben felálltam – szemeimet továbbra is a földön tartva -, majd pillantásom a szemközti falra vándorolt, onnan pedig az órára tévedt. – Ó, a fenébe! – szitkozódtam halkan.

-         Mi van? – kérdezte Sirius. Önkéntelenül is felé fordultam. Nem mozdult meg, továbbra is ugyanúgy feküdt, mint eddig, gondolom, nem akarta felébreszteni Harryt. Megráztam a fejem válaszképp, majd ismét elfordítottam másfelé, hogy ne kelljen ránéznem. Tíz perc múlva hét, és én mára randit beszéltem meg Daniellel. Most mit csináljak? Lily megkért, hogy vigyázzak Harryre, nem lenne tőlem tisztességes, ha elmennék, még akkor sem, ha itt van Sirius, és ő is tud vigyázni rá. Mágikus módon nem üzenhetek Danielnek, mivel ő mugli. Így nem lenne túl szerencsés patrónust küldeni. Talán van itt valahol egy telefon, és azon keresztül lemondhatom. Persze, ez nem szép dolog, de biztos megérti. Már ha találok itt egyáltalán egy készüléket.

-         Sirius… - kezdtem tétován, de még mindig nem fordultam felé.

-         Hm?

-         Van itt valahol egy telefon?

-         Tele… minek az neked? – kérdezett vissza.

-         Csak sürgősen fel kell hívnom valakit – ködösítettem.

-         Valami baj van?

-         Nem, csak… - ekkor fordultam meg, és szegeztem rá a tekintetem. - Kérlek! Van vagy nincs? – Ő válaszképpen, a mögöttem lévő falra bökött a fejével. Ott egy telefont fedeztem fel. Köszönetképpen csak biccentettem, majd sebes léptekkel a készülék előtt termettem. Nagy hévvel kaptam a kezembe a kagylót, és már tárcsáztam volna is a számot, amikor tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs róla, milyen számjegyeket kell bepötyögnöm. Na, most mi legyen? Oké, semmi gond, majd hívom Michelle-t, és megkérem, hogy adja át az üzenetemet Danielnek. Gyorsan tárcsáztam is az otthoni számot, és vártam, hogy kicsengjen.

-         Halló? – szólt bele kisvártatva Michelle.

-         Szia Mich, Lotte vagyok!

-         Lotte? De hát neked nem…

-         De igen! – vágtam a szavába. – Pont ezért hívlak… - lehalkítottam a hangomat, mert nem akartam, hogy Sirius is hallja, amit mondani akarok. – Figyelj! Át tudnád adni Danielnek, hogy ma mégse fog menni? És hogy nagyon sajnálom. Ha hazaértem, majd beszélek vele személyesen is, de…

-         Várj, várj, várj! – állított le Michelle. – Hol vagy most egyáltalán?

-         Lilyéknél.

-         És mégis mit csinálsz ott?

-         Harryre vigyázok. De Mich, kérlek, csak add át az üzenetemet, és otthon majd mindent elmondok. - Majdnem mindent… - tettem hozzá gondolatban.

-         Jól van. Örülök, hogy meggondoltad magad.

-         Nem gondoltam meg magam! – csattantam fel, kissé hangosabban is a kelleténél, majd gyorsan ismét lejjebb halkítottam a hangom. – Nem gondoltam meg magam – ismételtem.

-         Pedig jobban tennéd!

-         Mich!

-         Jól van, na! Egyáltalán miért suttogsz? – kérdezte.

-         Mert Harry alszik. – Végül is igazat mondtam. Részben… De nem tudtam elnyomni a lelkiismeret furdalásomat.    

-         Akkor átadom Danielnek az üzenetedet. Van még valami?

-         Nem, nincs és nagyon köszönöm.

-         Nincs mit. Akkor majd itthon mesélsz! Szia!

-         Szia – búcsúztam én is, majd leraktam a telefont. Egy mélyet sóhajtottam, majd visszafordultam a nappali felé. Sirius időközben felkelt a kanapéról, és betakargatta Harryt, aki még mindig édesdeden aludt.

-         Figyelj, Sirius… - kezdtem tétován. – Nem tudod, körülbelül mikor is érhet vissza Lily vagy James? – Tiszában voltam vele, hogy ennél idiótább kérdést aligha tehettem volna fel, de mégis kikívánkozott belőlem. Már mentem volna haza, mert egyre feszélyezettebbé váltam Sirius közelségétől.

-         Bármilyen hihetetlennek is tűnik, de nem – gúnyolódott. Végszóra pedig – mintha csak valami rossz vicc lett volna – James toppant be a szobába. Tekintete rögtön a fiára vándorolt, majd egy meleg mosoly terült szét az arcán. Ezután vett csak észre minket. Sirius láttán abszolút nem lepődött meg, de azon, hogy engem itt talál, igen.

-         Sziasztok! – köszöntött minket vidáman. – Lily merre van?

-         Hello, Ágas! – csapott bele James tenyerébe Sirius. Én csak intettem egyet. - Lilyvel kapcsolatban Charlotte-ot kérdezd – hárított. James felvonta a szemöldökét.

-         Lily elment, mert Dumbledore velem üzent neki, hogy szüksége lenne a segítségére, és megkért, hogy addig vigyázzak Harryre – adtam magyarázatot a történtekre. 

-         És még nem jött vissza? – kérdezte aggódva. Válaszképp megráztam a fejem.

-         De mivel te már itt vagy, ezért én lassan mennék, ha nem gond…

-         Menj csak nyugodtan, és kösz, hogy vigyáztál Harryre.

-         Hé, én is ugyanúgy… - kezdte Sirius, de James egy pillantásával elhallgattatta. Sirius még morgott kicsit, de nem szólt többet.

-         Ugyan semmiség – mosolyogtam. – Máskor is szívesen bébiszitterkeddem, ha kell – ajánlkoztam lelkesen.

-         Vigyázz, mert a végén még szavadon foglak – vigyorgott James, majd Sirius felé fordult. – Tapmancs, még maradsz, vagy mész te is?

-         Még maradok egy kicsit, Ágas. Nem lenne jó dolog téged egyedül hagyni, miközben Lily miatt halálra aggódod magad… - tette még hozzá nevetve.

-         Hát én akkor most megyek – mondtam nekik, és egy gyors mozdulattal magamra is terítettem a kabátomat. – Sziasztok, fiúk! – intettem, majd elindultam az ajtó felé.

-         Várj, kikísérlek – jött utánam James.

-         Kösz, James, de azt hiszem, egyedül is boldogulok – mosolyogtam rá. – És puszilom Harryt – tettem még hozzá, majd kisiettem az előszobába, és kiléptem az ajtón.

Amilyen gyorsan csak tudtam, haza hoppanáltam. Első utam egyenesen Daniel lakásához vezetett. Minél előbb tisztázni akartam vele a dolgot, és persze bocsánatot is akartam kérni. Mikor odaértem, vettem egy mély lélegzetet, majd rövid habozás után becsengettem.

-         Szia, Daniel – köszöntöttem mosolyogva, mikor megjelent az ajtóban.

-         Á, hello, Charlotte – pislogott meglepetten. – Azt hittem, ma már nem jössz.

-         Igazából azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek… Sajnálom, hogy ez a ma este nem jött össze. Akadt egy betervezetlen program…

-         Semmi gond – legyintett. – De ha már itt vagy, nincs kedved mégis bejönni? – kérdezte reménykedve.

-         Nem is tudom… - kezdtem finoman a visszautasítást. – Elég fáradt vagyok… De holnap mindenképpen bepótoljuk! – tettem még hozzá. Azt persze nem mondtam, hogy már nem sok kedvem van ehhez az egészhez, mert nem akartam megbántani. Végül is, megérdemel egy esélyt.

-         Hát jól van. Remélem, holnap nem jön közbe semmi. De azért… Várj csak egy pillanatot! – mondta, majd elsietett, és csak pár perc múlva tért vissza, egy műanyag tállal.

-         Tessék! – nyomta a kezembe. – Legalább ezt vidd el. Ha már az együtt vacsorázás nem jött össze, legalább ne halj éhen.

-         Köszönöm, ez igazán kedves tőled – mosolyogtam rá. – Hát akkor holnap! – búcsúztam.

-         Szia, Charlotte – köszönt el ő is, majd becsukódott utána az ajtó.

***

Már nem emlékszem pontosan, hogyan is kerültem ágyba. Miután Michelle-nek beszámoltam a bébiszitterkedésemről, teljesen összefolytak az események a fejemben. Mérhetetlenül fáradt voltam a mai nap után, és alig vártam, hogy végre lehunyhassam a szemem. Miután bebújtam a paplan alá, és kényelmesen elhelyezkedtem, pár perc múlva el is nyomott az álom.

Valami elől lélekszakadva rohantam. Fogalmam sem volt, hogy mi elől, de tudtam, hogy nem érhet utol, mert akkor végem. Körülöttem mindenütt hatalmas zöld növények nőttek, amik teljesen egyformák voltak. Kétségbe voltam esve. Érzetem, hogy a valami még mindig a nyomomban van, de összezavarodtam az ismétlődő tájtól. Biztos voltam benne, hogy eltévedtem, ugyanakkor nem állhattam meg. Egyre jobban elkeseredetté váltam, ám ekkor egy halvány fény derengését fedeztem fel valahonnan a távolból. Irányt változtattam, és most afelé rohantam. Mindjárt elérem! Ekkor változott a kép…

Sötétség vett körül, de nem félelemkeltő, hanem sokkal inkább megnyugtató. Csukva volt a szemem, és a hátamon feküdtem. Kicsit úgy éreztem, mintha lebegtem volna. Valaki volt mellettem, mert hallottam az egyenletes szuszogását, amely szinte dallamosan csengett. Fogalmam sem volt, hol vagyok, és hogy kerültem ide. Kinyitottam a szemem, de csak a plafont láttam. Pár percig meredten bámultam rá, majd utána az oldalamra fordultam. Egy hatalmas franciaágyon feküdtem, és mellettem Sirius aludt. Nem lepődtem meg azon, hogy itt van, valahogy természetesnek tűnt. Ajkai résnyire nyitva voltak, haja az arcába hullott, és minden lélegzetvételnél meglebbent. Annyira gyönyörű volt! Nem mertem megmozdulni, csak néztem őt percekig, mert féltem, ha mégis megteszem, eltűnik, akár egy ábrándkép.

-         Valóság ez, vagy csak látomás? – suttogtam, majd felemeltem a kezem, és kisimítottam azt a pár szemébe hulló tincset. Ki kellett mondanom ezeket a szavakat, ahogy az utána következőket is. – Úgy szeretném, ha még maradhatnék… Várnám, hogy felébredj, és rám nevetnél…* - Ujjaim közben felfedezőútra indultak az arcán. Finoman végighúztam őket az orra vonalán, majd ajkain. Lehelete cirógatta a bőrömet. Lassan kinyitotta a szemét, de egyelőre nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett.

-         Mit csinálsz? – kérdezte halkan.

-         Nem tudom – suttogtam vissza, majd közelebb csúsztam hozzá. Arcunk csak pár centire volt egymástól, az orrunk szinte összeért. – Mondj nekem valamit! – tátogtam szinte hang nélkül. Ő nem szólt semmit, csak kezeit finoman a derekamra csúsztatta, és még közelebb húzott magához.

-         Mit mondjak? – kérdezte, mikor ajkainkat már csak egy hajszál választotta el egymástól.

-         Egy semmiséget – súgtam, mintha csak egy titok lett volna, Ő pedig végszóra gyengéden megcsókolt.

Ijedten riadtam fel az álmomból, és a hatalmas lendülettől, amivel felültem, le is estem az ágyról. Elhasalva feküdtem a földön, a paplanba csavarodva, és úgy ziháltam, mint aki kilométereket futott. Homlokomat a padlónak nyomtam, és próbáltam megnyugodni. Ez mégis mi a fene volt?

Pontosan tudod te… - szólalt meg egy gonosz kis hangocska a fejemben. Ne tagadd tovább! Különben miért mondtál volna igent Danielnek egy randira? Ki akartad zárni a fejedből Siriust! Hisz valahányszor meglátod, madarat lehet fogatni veled a boldogságtól… Önkéntelenül is ragyogó mosoly terül szét az arcodon, valahányszor rád pillant… Amikor ránézel, amikor kicsit is közelebb van hozzád, megremegsz, a gyomrod görcsbe rándul, a szíved majd kiugrik a helyéről… Végérvényesen belézúg…

-         Nem! – sikkantottam, és villámgyorsan felültem. Ez… ez, csak egy álom volt, nem jelent semmit! – bizonygattam gondolatban a hangocskának.

Ne hazudj! Ha tényleg nem jelent semmit, miért remegsz még mindig?

Erre nem tudtam mit mondani. De… ez lehetetlen! Nem szerethetek bele Siriusba! Mindent, csak ezt ne!

Ez nem elhatározás kérdése… Már régebb óta tart, mint hiszed. Ismerd be végre! Szereted…

Hallgass! Ez nem igaz! Nem, nem, nem! Hogy elnyomjam a gonosz hangocskát, befogtam a fülem, de ez sem segített, ugyanis a saját fejemből nem zárhattam ki magam. Valamit muszáj tennem! Muszáj elterelnem a figyelmemet a hangocskáról. Az lesz a legjobb, ha most kimegyek egy kicsit a konyhába, és ott keresek valami elfoglaltságot. Vagy legutolsó esetben nézem a tv-t. Vagy bármit is csinálok, csak terelje el kellőképp a gondolataimat.  

Feltápászkodtam a földről, majd a konyha felé vettem az irányt. Nem oltottam villanyt, nem volt rá szükségem. Először is iszom egy pohár vizet, mert kibírhatatlanul kapart a torkom. Nem akartam arra gondolni, hogy ez vajon mitől is lehet. Csak kinyitottam a szekrényt, levettem a polcról egy poharat, majd megnyitottam a csapot. Addig folyattam a vizet, amíg az jéghideggé nem vált. Ez nem volt éppen jó ötlet, de nem érdekelt. Amint megtelt a pohár, a számhoz emeltem, és mohón - jó nagy kortyokban - inni kezdtem. Szinte egy szempillantás alatt eltüntettem az összes vizet. A szomjam ugyan csillapodott, de a torkom még mindig ki volt száradva. Megköszörültem, hogy legalább egy hajszállal legyen jobb, de ez sem segített, helyette elkezdtem köhögni.

Talán egy kis friss levegő jót tenne… Átmentem a nappaliba, onnan pedig az erkélyre vezető ajtóhoz léptem, majd kitártam – és úgy ahogy voltam (egy lenge hálóingben, mezítláb) – kiléptem rajta a fagyos októberi éjszakába. A terasz még vizes volt a nemrég hullott esőtől, és a szél is viharosan fújt. Ahogy a lábam a talajhoz ért, remegés futott végig rajtam, annyira hideg volt. Mintha késsel szurkálták volna a bőrömet. De nem fordultam vissza. Kicsit jólesett kínozni magamat, hiszen égetett a bűntudat. Az álom… és Sirius. Ezért sokkal durvább büntetést érdemelnék. Erről nem tehetsz! - súgta józanabbik énem. Valahol mélyen talán sejtettem, hogy igaza van, de ez az egész akkor sem volt helyes. Egy sóhajtás kíséretében felemeltem a fejem és körbejártattam tekintetem a városon.

Csak London éjszakai fényei világítottak, utcai lámpák megannyi ismétlődő pontja emelkedett ki a sötétből. Minden kihalt volt, a csend szinte fojtogatóvá vált. Annyira valószerűtlennek tűnt. A mindig nyüzsgő London… Egyedül azt nem szerettem benne, hogy nem láttam a csillagokat. Amikor a sűrű feketeségből kiemelkedik az a sok gyönyörűen ragyogó fénypont… Mindig is a reménnyel töltöttek el. Képesek voltak visszaadni a hitem. Ha olyan helyen voltam, ahol látni lehetett az eget, mindig órákig bámultam, és elmerengtem sok-sok kérdésen, amikre talán csak a csillagok tudhatják a választ. A csillagok… egy csillag. Sirius. Lehunytam a szemem. Igaza volt a hangocskának, mindenben. Ahogy ezt felismertem magamban, a hideg is egyszeriben elviselhetetlenné vált. Már annyira dideregtem, hogy félő volt ott helyben megfagyok.

Így hát visszamentem a lakásba. Biztos voltam benne, hogy ezt a kis éjjeli „kiruccanásomat” nem úszom meg simán. A minimum egy tüdőgyulladás. Mélyet sóhajtva levetettem magam a kanapéra. Képtelen voltam visszamenni a szobámba, de már nagyon elálmosodtam. Ahogy lehajtottam a fejem, még sokáig cikáztak benne a gondolatok, nem bírtam lehunyni a szemem. Csak szüntelenül forgolódtam, pedig már nagyon fáradt voltam. Nem is tudom pontosan mennyi idő telhetett el így, de azért mégis csak sikerült végül elaludnom.

*Egy aprócska részlet A kishableányból