Teltek-múltak a napok, és az árvaházi akciót egyelőre nem követte több. (Legalábbis olyan, amibe engem is bevontak volna.) Kiderült, hogy azok az iratok, amiket Michelle és Remus találtak, nem válnak hasznunkra. Ez persze csüggedtséget okozott a tagok körében, mert az országban a helyzet egyre csak romlott. Nem tudtunk rajtaütéseket tervezni, lemaradásban voltunk, és a Rendből is nyom nélkül tűntek el az emberek. Kilátástalanság uralkodott szinte mindenütt, és én is egyre jobban aggódtam.

Michelle és én továbbra is folytattuk az edzéseket, és szerencsére egyre jobban ment a dolog. Sirius annyira fel tudott egyszer-kétszer húzni, hogy már odáig jutottam, hogy néhány ritka alkalomkor sikerült lefegyvereznem. Ilyenkor roppantul büszke voltam magamra, és még Sirius is elismerően vigyorgott rám. Sőt, Mordontól már az „Ez már egészen tűrhető volt, Miss Foster” is hatalmas dicséretnek számított. Mindenesetre igazán megnyugtató volt, hogy képes vagyok a fejlődére. (Még ha nem is olyan gyors ütemben, mint Michelle.) Neki továbbra sem akadt gondja a párbajjal, Mattel igazán remek harcokat vívtak. Néha napján pedig benézett Remus és James is segíteni.

Időközben sikerült beszélnünk Dumbledore-ral is, a vizes jelenség kapcsán. Azt mondta, hogy rengeteg teóriája van, de nem mer találgatásokba bocsátkozni. Azt javasolta, próbáljunk meg utánanézni a dolgoknak, amennyire az időnkből telik.

Az érzelmeim is lassan rendeződni látszottak, már nem éreztem tehernek Sirius közelében lenni. Legalábbis most már nem. Eleinte nagyon nehéz volt, folyton kerültem őt alig szóltam hozzá. Többnyire azért, mert nagyon megijedtem az árvaházban és az azután történt viselkedésemtől, és nem akartam, hogy az megismétlődjön. Aztán kezdtem szép lassan hozzászokni a helyzethez. Persze muszáj is volt, mert szinte mindennap találkoztunk, hol Michelle, hol pedig a párbajgyakorlások miatt. Egyre jobban kezdtem megismerni, és még magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire megkedveltem. Azért nem egyszer fordult elő, hogy az a furcsa ijedtség eluralkodott rajtam a közelében (ilyenkor a szívem is hevesebben kezdett verni), de én próbáltam a helyzetet felnőttként kezelni, és nem úgy, mint egy ostoba tinédzser. (Már amennyiben ez lehetséges volt.) Bár még mindig nagyon is sokszor volt képes kiborítani, és akkor én megint átkapcsoltam hűvös és tartózkodó üzemmódra, de azért többnyire egész jól kijöttünk egymással. Kezdtem megszokni, hogy nála vannak dolgok, amiket képtelen komolyan venni, de ugyanakkor, ha elkötelezi magát valami mellett, akkor kitart a végsőkig.

Lassan ideje volt annak is, hogy meglátogassam apát. Már nagyon régen nem találkoztunk, és már iszonyatosan hiányzott. Felvetettem Michelle-nek, hogy a hétvégén igazán elmehetnénk hozzá. Ő azt mondta, hogy most semmiképp nem tud, és különben is, nem lenne túl jó ötlet, ha egyszerre mennénk. Szerinte ezzel felhívjuk magunkra a figyelmet. Ezzel rendesen ki is akasztott, sikerült kihúznia nálam a gyufát. Ordibáltam vele pár sort, hogy igazán szégyellhetné magát, amiért ennyire nem érdekli apa. Miután kitomboltam magam, elhatároztam, hogy akkor egyedül megyek el hozzá, Michelle meg nem érdekel.

Csak az miatt aggódtam, hogy apa nagyon megbántódik, ugyanis rajongott a húgomért. Valahányszor egyedül mentem, mindig kicsit elszontyolodott, hogy Michelle nem jött el velem. Ez persze nekem mérhetetlenül rosszul esett, de soha nem róttam fel neki. Hiszen a húgom külsőre egy az egyben anyánk volt, apa meg egyszerűen odavolt érte, hogy mennyire hasonlít az ő kisebbik leánykája a feleségére Én ilyenkor olyan hihetetlen fájdalmat éreztem, ami szinte felemésztett. Ha egy kicsit is figyelt volna rám, rájött volna, hogy én sokkal jobban hasonlítok anyára. Na nem külsőleg, hanem a viselkedésemben, a jellememben. De ő ezt képtelen volt észrevenni.

Egy októberi délutánra időzítettem a látogatást. Apu London külső kerületében lakott, egy bérházas környéken. Régen persze volt egy nagy házunk vidéken, de miután anya meghalt, és mi is idősebbek lettünk, feleslegessé vált, csak nyelte a pénzt, így eladtuk és elköltöztünk. Elég hűvös volt az idő, ezért jó melegen felöltöztem. Magamra kanyarítottam a kabátom, és egy vastag sálat is tekertem a nyakamba. Úgy döntöttem, tömegközlekedéssel megyek, nem hívom fel magamra a figyelmet azzal, hogy hoppanálok. Ki tudja, ki láthat meg akarva-akaratlanul. Matt persze felajánlotta, hogy elkísér, de én visszautasítottam. Valami azt súgta, jobb, ha egyedül megyek.

Szerencsére egész gyorsan el is értem az úti célomat. Mikor a bejárat elé értem, sóhajtottam, majd rövid habozás után bekopogtam. Kisvártatva neszezést hallottam bentről, és nemsokára fel is tárult a bejárati ajtó, ami mögül, apu mosolygós arca kandikált ki.

-         Szervusz, bogárkám! – köszöntött vidáman, mikor felismert. – De jó, hogy jössz! Olyan rég nem láttalak. – Azzal egy hatalmas, mackós ölelésben részesített.

-         Szia, apu – motyogtam bele zavartan a fülébe.

-         A húgod is jön? – kérdezte, miután beinvitált a lakásba. Jellemző! Most is, már megint csak Michelle.

-         Sajnálom, apu, de nem. Halaszthatatlan dolga akadt – tettem hozzá némi gúnnyal a hangomban. Nagyon halaszthatatlan lehet Siriusszal hetyegnie! – gondoltam epésen. Apu erre elszontyolodott. Már megint ugyanaz a forgatókönyv… Én idejövök, ő üdvözöl, megkérdezi jön-e Michelle, és a vége általában ez. Teljesen elkedvetlenedik. Egyszerre fellobbant bennem a düh a húgom iránt, aki annyira nem képes, hogy meglátogassa a rég nem látott apját, aki ennyire rajong érte. Aztán ez a láng hamar ki is aludt, és csalódottság vette át a helyét. Lassan bújtam ki a kabátomból, és ballagtam apa után a konyhába.

-         Lotte, drágám, kérsz egy teát? – kérdezte, miután leültem az asztalhoz. – Olyan hideg lehet odakint… Vagy most olyan varázsos módszerrel jöttél? – érdeklődött.

-         Nem, apu. Nem hoppanáltam. Gyalog jöttem.

-         Értem, értem – bólogatott szórakozottan, majd megtöltött egy kancsót vízzel, hogy aztán egy perc múlva a földön végezze az egész. Belekuncogtam a tenyerembe, majd előkaptam a pálcám, és rendet teremtettem. Nos igen, a kétbalkezűséget kétségtelenül tőle örököltem.

-         Hagyd, majd én megcsinálom! – szóltam rá, és csak intettem a pálcámmal, mire a víz máris forrni kezdett.

-         Köszönöm, bogaram! – mosolygott. – Tudod, mennyire nem értek én ezekhez a konyhai dolgokhoz.

-         Igen, tudom, apu – csóváltam a fejemet.

-         Na, de most mesélj! Mi hír veletek? A varázsos világban minden rendben? - érdeklődött lelkesen.

Én halványan elmosolyodtam, majd mesélni kezdtem neki, az elmúlt pár hónap történéseit –közben pedig vagy három, nagy bögre, forró teát megittam. Nagyon jól esett, teljesen felmelegített, és a hangulatomon már nyoma sem volt rosszkedvnek. Persze, amikor a kilátástalanság taglalásához értem, ismét sikerült elkomorodnom.

-         Várj csak egy percet! – emelte fel apu a kezeit, amikor a vizes jelenségről kezdtem el neki beszélni. – Azt mondod, mindkettőtöknek sikerült?

-         Igen, de már… - kezdtem, de nem folytattam, ugyanis apu felpattant a székről és elsietett. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást. Pár perc múlva aztán ismét megjelent, és a kezében egy borítékot szorongatott.

-         Figyelj most jól rám, Charlotte! – kezdte komolyan. Csakis olyankor hívott a teljes nevemen, ha tényleg valami fontos dologról volt szó. Egy pillanatra megdermedtem, majd ráemeltem a tekintetem. – Ezt a levelet édesanyád hagyta nálam, nem sokkal a halála előtt – itt elcsuklott a hangja -, és a lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam oda neked – és persze a húgodnak -, ha hasonló jelenséget észleltek mind a ketten, mint amit most te elmondtál. – Egy nagyot nyeltem. Vajon abban a levélben ott a válasz a kérdéseimre? Anya tudott valamit?

-         Nekem fogalmam sincs, mit ír, és valami olyasmit mondott, hogy ha bárki más akarná elolvasni rajtatok kívül, az amúgy sem tudná. – Fejezte be a mondandóját, majd felém nyújtotta a borítékot. Azon az én és a húgom neve díszelgett, anyánk gyöngybetűivel írva. Ahogy néztem elszorult a torkom, és a kezem is remegni kezdett. Most rögtön meg kellett tudnom, mi van a levélben! Egy mozdulattal feltéptem a borítékot, majd mohón olvasni kezdtem.

A végére érve olyasfajta döbbenet uralkodott el rajtam, amit még soha nem tapasztaltam. Csak bámultam a szavakat a papíron, és egyfolytában az járt a fejemben, hogy ez lehetetlen. Nagy sokára, aztán mégis erőt vettem magamon, és feltápászkodtam a székből.

-         Ne haragudj, apu – kezdtem színtelen hangon -, de most azonnal el kell mennem! Ezt… ezt… erről Michelle-nek is tudnia kell. – Az utolsó mondatot már sokkal inkább magamnak mondtam.

-         Jól van, menj csak, drágám – felelte kicsit lelombozva, majd megölelt és kikísért a lakásból.

-         Apu, tényleg ne haragudj, de ez most nagyon fontos! – bizonygattam még neki. – Esküszöm neked, hogy nemsokára elküldöm hozzád Michelle-t is – tettem még hozzá, hogy jobb kedvre derüljön.

-         Jó, jó – bólogatott, majd még egyszer elköszöntem tőle, és szinte futva indultam haza.

Nem érdekelt, hogy felhívom magamra a figyelmet, kerestem egy elhagyott sikátort és hoppanáltam. Minél gyorsabban otthon kell lennem! – dübörgött a fejemben. De mi van, ha Michelle nincs a lakásban? Ráérek akkor foglalkozni ezzel, ha végre odaértem – gondoltam magamban. Ugyanolyan tempóban, mint ahogy apától távoztam, siettem haza. Mikor a lépcsőházba értem nagy szerencsétlenségemre belefutottam Danielbe.

-         Á, hello, Charlotte! Már régóta kérdezni akartam…

-         Ne haragudj, most nem érek rá! – kiáltottam vissza a vállam fölött, miután majdnem elsodortam.

-         De… - hallottam még, de nem tudott érdekelni. Sietve elfutottam a bejárati ajtóig, majd, mint egy megvadult elefánt, úgy rontottam be rajta. Villámgyorsan lerúgtam a cipőimet, majd ledobtam a kabátom és Michelle szobája felé szaladtam. Kopogás nélkül törtem be a hálóba, és kifulladva szólásra nyitottam a számat, de végül a tokomra forrt minden szó, ugyanis félreérthetetlen helyzetben találtam ott a húgomat és Siriust.

Egy pillanatra teljesen ledermedtem és nyikkanni se tudtam, majd amilyen gyorsan csak képes voltam rá, kihátráltam a szobából és becsaptam magam mögött az ajtót. Abban a percben azt is elfelejtettem, hogy miért rohantam ilyen fejvesztve idáig. Csak álltam ott, mint akire sóbálvány átkot szórtak, és képtelen voltam mozdulni. Te jó ég, te jó ég, te jó ég! - egyfolytában csak ez zakatolt a fejemben. Legszívesebben sikítottam volna, ahogy csak a torkomon kifért. Lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, de így se voltam képes kiűzni a képeket az agyamból.

Szörnyen éreztem magam, és ráadásul még valami keserű is marni kezdte a torkom. Egy furcsa érzés fojtogatni kezdett belülről, és úgy tekeredett a lelkemre, mint egy gonosz, alattomos kígyó. Már annyira szorított, hogy az fizikai fájdalmat okozott, szinte alig kaptam levegőt. Nem értettem semmit, teljesen összezavarodtam. Michelle pont ekkor lépett ki a szobából, egy szál köntösben. 

-         Lotte, mi történt? – kérdezte aggódva. Nem bírtam neki semmit se mondani, egyszerűen csak a kezébe nyomtam a levelet, amit még mindig szorongattam. Nem vártam meg, amíg elolvassa, hanem fogtam magam és szó nélkül elindultam a szobám felé. Ekkor csöngettek, aminek én igazán örültem, siettem is ajtót nyitni. Addig se kellett a gondolataimmal foglalkoznom. 

-         Á, szia Daniel – köszöntöttem lelombozva, ugyanis ő állt a küszöbön. – Ne haragudj, amiért majdnem fellöktelek – tettem még hozzá, bár egy cseppnyi bűntudatot sem éreztem.

-         Charlotte, figyelj, tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de ha már úgyis összefutottunk a folyóson, gondoltam, ez egy jel arra, hogy mégis most kérdezzem meg. – Unottan bólogattam, bár szinte semmit nem fogtam fel abból, amit mondott. Egyfolytában csak az előbbi jelenet járt a fejemben, amitől borzalmasan éreztem magam. Nem akartam arra gondolni, azt akartam, hogy üres legyen az agyam, ne legyen benne semmi.

-         … és szóval, ha volna kedved, akkor érted jönnék holnap hétre.

-         Tessék? – meredtem bambán Danielre. Fogalmam sem volt miről beszélt.

-         Nos, izé… Én éppen randira hívtalak – mutatott rá a lényegre. Hogy micsoda?! Biztos egy rémálomba csöppentem. Még mindig értetlenül pislogtam rá.

-         Szóval, volna kedved holnap velem vacsorázni? Én főzök – tette hozzá. Úristen! Nem, ezt komolyan mondta. De Daniel? Végigjártattam rajta a tekintetem. Végül is nem volt vele semmi gond, azon kívül, hogy nagyon idegesítő tudott lenni. Elég magas volt, kócos, világosbarna haja zöld szemébe lógott, és általában mindig mosolygott. Miért is ne? Úgyis kezdek már becsavarodni, ideje lenne egy kicsit lazítanom.

-         Oké, benne vagyok, de tényleg csak akkor, ha te főzöl – mondtam neki mosolyogva.

-         Ne aggódj, szuper lesz! – élénkült fel, és szívből jövően rám nevetett. – Akkor holnap! – búcsúzott, én meg becsuktam utána az ajtót. Ekkor Michelle jött ki az előszobába.

-         Ki volt az? – kérdezte. Nem tűnt meglepettnek, úgy látszik, belőle semmilyen hatást nem váltott ki anya levele.

-         Csak Daniel – válaszoltam hidegen.

-         Jó, és mit akart?

-         Nem hiszem, hogy rád tartozna.

-         Lotte, most miért vagy ilyen? És mi ez a titkolózás? – Dühösen rávillantottam a szemeimet.

-         Ha ennyire tudni akarod, Daniel épp most hívott randira. De amúgy ehhez az égvilágon semmi közöd.

-         Na, ne! – nevetett. – Ez komoly? – vihogott tovább. Erre én csak még mérgesebb lettem.

-         Szerintem, ezen semmi nevetséges nincsen! És amúgy igent mondtam! – Azonnal abbahagyta a kuncogást.

-         Danielnek? Ugyan, Lotte! Százszor jobb pasit érdemelnél!

-         Igen? Én egyet se látok, aki lelkesen jelentkezne a feladatra – feleltem gúnyosan.

-         Majd várj, ha ezt Matt megtudja!

-         Neki semmi köze hozzá, ahogy neked sem, sem senki másnak! És különben is, ő a barátom, hogy jön most ide?

-         Persze, a barátod… - Nem kerülte el a figyelmemet a hangja ironikus csengése.

-         Igen, a barátom. Sőt, szinte a bátyám. Csak azért, mert számodra elképzelhetetlen, hogy egy férfi és egy nő között legyen más is a szexen kívül…

-         Neked meg mégis mi a fene bajod van?

-         Hogy nekem mi bajom van?! Tudod, elképesztő vagy!

-         Te meg egy hisztis picsa! – vágott vissza.

-         Nem érdekelsz. Már rég nem húzom fel magam miattad!

-         Ja, azt látom – vetett még rám egy lenéző pillantást majd hátat fordított.

-         Egyáltalán elolvastad a levelet? – kérdeztem. Fogalmam sem volt mi ütött belém, de egyszerűen muszáj volt levezetnem az elmúlt fél óra történéseit valakin, és Michelle épp kéznél volt.

-         Igen – válaszolta szűkszavúan.

-         Igen? Ennyi? Azok után, amit anyu írt, te csak ennyit mondasz? Igen!? Hát ez fasza! Komolyan, egyszerűen nem értelek!

-         Miért szerinted, mit kéne tennem? Reagáljam túl, ahogy te? Játsszam meg a kis nebántsvirágot?!

-         Michelle, a rohadt életbe! Fogd be! Csak egyszer az életben viselkedj felnőtt módjára, és gondolkozz el rajta, mit jelent ez az egész! – kiabáltam könnyes szemmel. – Fel tudod fogni? Érted te azt, amiről szólt a levél? Anyu ez miatt halt meg! Nem igaz, hogy neked ez nem jelent semmit!

-         Jól van, azt akarod, hogy bebizonyítsam, jelent valamit? – feldúltan megragadta a karom, és bevonszolt a konyhába. – Oké! – Azzal fogta, és az egyik fiókból elővett egy csontozó kést, megfordította a tenyeremet és emelte is, hogy lesújtson vele.

-         Úristen! Te meg mit művelsz?! – visítottam, és elkaptam a kezem.

-         Bebizonyítom, hogy az a levél igenis sokat jelent számomra is! – Majd fogta, és azzal a szándékkal, hogy elvágja a tenyerét, újra emelte is a kést.

-         Hagyd abba! – szóltam rá. – Ne azzal! – Amint megértettem, mit akar, minden világossá vált a számomra. Berohantam a szobámba és feltúrtam a fiókomat, majd pár perc múlva megjelentem egy ősrégi tőrrel a kezemben. Koboldmunka volt, igazán míves, gyönyörű darab. Még Matt-től kaptam valamelyik karácsonyra. Mikor Michelle meglátott, elmosolyodott. – Ezzel! – nyújtottam felé. Egymásra néztünk, majd szótlan megállapodás született közöttünk. Michelle megfogta a tőrt.

-         Kész vagy? – kérdezte. Összeszorított fogakkal bólintottam, majd felé nyújtottam a tenyerem. Egy pillanatig habozott, majd vett egy mély levegőt, és a tőr élét végighúzta odanyújtott jobbomon. Hirtelen éles fájdalmat éreztem, de nem törődtem vele, gyorsan kikaptam a kezéből a kést, majd én is megvágtam ugyanazt a tenyerét. Azután összeérintettük a véres kezünket.

Akkor és ott, olyan megállapodást kötöttünk, amihez nem volt szükség szavakra, és ami mégis mindent elmondott. Még jobban megerősítettük egymást közt a köteléket, ami egyébként is élt bennünk, mint testvérekben. Valami hihetetlenül furcsa érzés volt. Egyszerre szent és sérthetetlen, mégis vad és önkényes. Szinte éreztem, ahogy a mágiánk összekapcsolódott, és a tenyeremből kiindulva bizsergés futott végig rajtam. Michelle szemében láttam visszatükröződni meglepett arcomat, és az övén is hasonló érzelmeket fedeztem fel. Lenéztem a kezeinkre, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy azok halványan ragyognak. Aztán amilyen gyorsan jött ez az egész, olyan gyorsan el is múlt, és nem maradt utána más, csak a sajgó fájdalom, a tenyeremen lévő vágás miatt.

Egy idő után elengedtük egymás kezét, és én csodálkozva vizsgálgattam újonnan szerzett sebemet. De nem sokáig bambultam el, mert pár perc múlva megjelent Sirius. Amint megláttam, a keserű valami ismét marni kezdte a torkom. Indulatosan szorítottam meg a tőrt, amit még mindig a kezemben tartottam.

-         Ti meg mit műveltek? – kérdezte. – Hallottam, hogy ordítoztok egymással. Minden rendben?

-         Persze – felelte vidáman Michelle, majd ismét felém fordult. – De Lotte, akkor is azt mondom neked, hogy ne állj le Daniellel – tért vissza a veszekedésünk kiindulópontjához. Én csak egy mélyet sóhajtottam, nem válaszoltam rögtön.

-         Még mindig nincs hozzá semmi közöd – mondtam fásultan.

-         Miről van szó? – kotyogott közbe Sirius.

-         Semmiről! – vágtam rá rögtön, de velem egy időben Michelle is beszélni kezdett.

-         Daniel – tudod, a szomszéd fiú -, randira hívta Lottét, aki erre igent mondott – itt vágott egy fintort -, én pedig arról próbálom meggyőzni, hogy felesleges vele foglalkoznia. – Gyilkos pillantást vetettem Michelle-re, majd megszólaltam:

-         Az égvilágon semmi közöd ahhoz, hogy én kivel mit csinálok! – folytattam a meddő vitát a húgommal.

-         A véleményemet igenis van jogom elmondani! Te mit gondolsz? – fordult Sirius felé. Mielőtt azonban ő válaszolhatott volna, indulatosan beléfojtottam a szót.

-         Na, neki meg aztán végképp nincs köze hozzá! – fortyantam fel.

-         Már bocs, Michelle, de miért ne lehetne azzal, akivel akar? – fejtette ki Sirius is a véleményét, figyelmen kívül hagyva a közbeszólásomat. A szavaitól viszont nem derültem jobb kedvre, nem lettem elégedett, sőt egyfajta csalódottság vett erőt rajtam. Nem értettem magam, hisz örülnöm kellett volna annak amit mondott, mégse voltam rá képes.

-         Hagyjuk ezt az egészet! – zártam le a vitát, még mielőtt Michelle újabb szónoklatba kezdhetett volna. – Mich, ugye tudod, hogy a levélről szólnunk kell Dumbledore-nak? Tudnia kell róla, ez támpont lehet a háborúban. – A húgomat figyeltem, Siriusra rá se néztem, mégis szinte biztos voltam benne, hogy szemöldök ráncolva vizsgálgat. Michelle csak bólintott.

-         Milyen levélről beszélsz? – kérdezte végül Sirius. Lassan megfordultam és a szemébe néztem. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne erre válaszolnom, pedig csak egy egyszerű kérdést tett fel. Tanácstalanul tekintettem rá. Legszívesebben elmondtam volna neki mindent, de ez nem csak rajtam múlott. Közben Michelle elővette a levelet, és hol arra, hol rám, hol pedig Siriusra vetett egy elgondolkodó pillantást, majd végül megszólalt.

-         Azt hiszem, jobb, ha ezt te is tudod. Amúgy is nagy a valószínűsége, hogy Dumbledore a Rendet is be fogja avatni. – Majd Sirius felé nyújtotta a levelet. Én erre csak megforgattam a szemeimet.

-         Michelle, Sirius nem tudja elolvasni, mivel ez csak nekünk szól! Gondolod, anya nem bűvölte meg, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe? – világítottam rá a nyilvánvaló tényekre.

-         Akkor elmondom! De üljünk le, és Lotte, kérlek te is segíts, ha elakadnék – Csak biccentettem felé, nem szóltam semmit, közben pedig helyet foglaltam az asztalnál, és úgy összekuporodtam a széken, akár egy macska, majd a kezembe varázsoltam egy bögre, gőzölgő teát. Arra vártam, hogy ők is letelepedjenek, és Michelle belekezdjen.

-         Nos, az anyánk - mint te is tudod -, egy aranyvérű francia boszorkány volt. Ebben a levélben pedig arról ír, hogy tulajdonképpen miért is kellett meghalnia. Olyan erőt birtokolt, amire Tudjukkinek nagy szüksége volt. Illetve hát még most is van – vetett rám egy jelentőségteljes pillantást.

-         Ez az erő abból állt, hogy irányítani tudta a vizet. De nem csak használta, hanem őrizte is. Pont az olyanoktól, mint Tudjukki. A levélből az is kiderült, hogy Tudjukki azzal akarja elérni a halhatatlanságot, hogy összegyűjti az elemeket és az uralma alá hajtja azokat. Mert aki birtokolja az összest, az legyőzhetetlenné válik. Minden elemet más-más ember őriz, akiket nagyon nehéz megtalálni, mert alaposan elrejtőznek, és vigyáznak a titkukra, nem nagyon hagynak nyomot maguk után. Anyánk ezt megtudta, és ezért, mielőtt Tudjukki megszerezhette volna tőle az erejét, átadta azt egy ősi varázslat segítségével. Méghozzá a lányainak, azaz nekünk. – Bejelentését néma csend fogadta, Sirius nem szólt közbe, várta a folytatást.

-         Természetesen Tudjukki nem adta fel, hogy megszerezze ezt az erőt, de anyánkból nem tudott kiszedni ezzel kapcsolatban semmit, úgyhogy valószínűleg egy idő után másik elem után kezdett kutatni. Legalábbis én ezzel magyarázom, hogy még nem talált meg minket. – Szavait ismét pár perc csend követte. Kis idő múlva aztán Michelle újra megszólalt:

-         Ez az erő, most kettőnk között oszlik meg. Így szinte képtelenség elvenni, és még nem is nagyon lehetett rá példa. Mármint arra, hogy egy elemet egyszerre ketten birtokolnak. Ugyanakkor, mi tudjuk használni külön-külön is. Egészen eddig rejtve maradt, mert anyánk úgy intézte, hogy csak akkor jelentkezzen, ha elég felkészültté válunk, hogy használjuk. Ennek úgy tűnik most jött el az ideje. Így viszont, Tudjukki valószínűleg könnyebben is fog megtalálni minket, és sajnos arról se tudunk, hogy mennyi elem van jelenleg a birtokában.  – fejezte be Michelle. 

-         Szóval akkor azt akarjátok ezzel mondani, hogy Voldemort úgy akar halhatatlanná válni, hogy összegyűjti az összes elemet?

-         Pontosan.

-         És mennyi van belőlük? Mármint négy, vagy esetleg annál több?

-         Látod, ez egy nagyon jó kérdés – szólaltam meg most először a beszélgetés alatt. – Fogalmunk sincs róla, és ami a legrosszabb, hogy nem tudjuk, hogy Tudjukki mennyiről tud – sóhajtottam. – Lehet, hogy négy van, de az is, hogy öt vagy hat. Ezért is nagyon fontos, hogy beszéljünk Dumbledore-ral.

-         Ez az egész azt jelenti, hogy ti lesztek Voldemort legújabb célpontja – jegyezte meg halkan Sirius.

-         Ez attól függ… - kezdtem. – Ha ő tisztában van azzal, mennyi elem van, és abból már kilencven százalék a birtokában is van… Nos, akkor valóban. De ha nem…

-         Azt hiszem, felesleges találgatnunk, amíg nem beszéltünk Dumbledore-ral – vágott közbe Michelle.

-         Igazad van – bólintottam. – Figyelj, Mich – kezdtem felé fordulva -, kérlek szépen, tényleg menj el apuhoz! Nagyon számított rád ma is, és már… - a hangom elcsuklott. – Szóval, kérlek csak… látogasd meg – fejeztem be zavartan, majd felálltam, és távozni készültem. – Jobb, ha megyek. Gondolom, úgyis egyedül akartok lenni – tettem még hozzá közömbösen.

-         Dehát hova mész? – kérdezte Michelle. Mindegy, csak el innen… - gondoltam, de aztán mégis válaszoltam valamit.

-         Matthez. – Annyira egyértelműnek tűnt. Akkor azonban az is eszembe jutott, hogy neki is el kell mondanom a levél dolgot. Erre elsápadtam.

-         Lotte, jól vagy?

-         Nem – feleltem. – Még nem mondhatom el neki. Én… képtelen vagyok rá! – fakadtam ki.

-         De hát miért? – Nem válaszoltam rögtön. Talán még én magam sem voltam tisztában az okokkal, csak azt tudtam, hogy nem tudnám elmondani neki ezt az egészet. Féltem a reakciójától, és semmiképpen nem akartam neki fájdalmat okozni. Pedig ezzel mindenképp azt teszem. Nem. Erre nem vagyok képes…

-         Én… Nem – ismételtem csökönyösen.

-         Lotte, tudnia kell róla! – Igaza volt, és mégis… Sirius eközben úgy tett, mint aki nem figyel, próbált kimaradni a beszélgetésből. Tény és való, hogy ezt nem a jelenlétében akartam megvitatni, de mégse küldhettem el.

-         Michelle, ezt ne most beszéljük meg! Majd… valamikor, de ne most. El fogom neki mondani. Idővel – tettem hozzá. Michelle csak megforgatta a szemeit, de nem akadékoskodott tovább, én pedig úgy döntöttem, tényleg itt az ideje, hogy távozzak.