- Csss! Halkabban! – szólt rám James.
- Jól van, jól van – suttogtam. – Elhiheted, hogy nem direkt botlottam meg ebbe a kiálló szarba!
- Csak haladj mögöttem, és próbálj meg csendesebb lenni! – utasított, némileg kedvesebben.
Egy lemondó sóhajjal követtem a sötét folyosón. Fényt csak a pálcáink adtak, kissé hátborzongató is volt az egész helyzet. Megpróbáltuk minél magasabbra emelni, hogy több teret világítsanak be, de így se láttunk tovább az orrunknál. Közben gondolataim azon események körül forogtak, amik idáig juttattak.
Miután a főhadiszálláson beleütköztem Dumbledore-ba, és visszamentünk a többiekért, közölte, hogy küldetése van számunkra. Azután még meg kellett várnunk pár embert – nevezetesen: Lilyt, Jamest, Remust, de a végén még befutott Frank is -, és párokba osztott minket, mondva, így gyorsabban megtaláljuk, amit keresünk. Persze lett nagy veszekedés a párosításokkal kapcsolatban, mert direkt nem rakta össze azokat, akik amúgy is együtt voltak. Azt mondta, így jobban figyel mindenki. James erre persze ideges lett, mindenáron Lilyvel akart menni. Elég sok időbe telt, amíg lenyugodott, és közölte Siriusszal – aki Lilyvel lett beosztva -, ha bármi baja esik a feleségének, saját kezűleg fojtja meg. Hát mit ne mondjak, kissé meglepődtem, elvégre legjobb barátok vagy mi. Erre persze Sirius elővette a levakarhatatlan vigyorát, és biztosította róla Jamest, hogy Lilynek a haja szála sem fog meggörbülni. Ezután James bocsánatot kért, és végre elindulhattunk.
Egy régi árvaházba kellett jönnünk, ami már évek óta használaton kívül állt, és minél több adatot kellett összegyűjtenünk Tom Denemről. Először csak néztem, hogy az meg ki, mikor is Dumbledore elmagyarázta, hogy Voldemortot hívták így, mielőtt önkényesen nevet változtatott volna. Azt mondta, hogy elvileg az akció veszélytelen lesz, de persze mindig kell számolnunk egy plusz csavarral, így a biztonság kedvéért jöttünk ennyien. Nos, nekem rossz előérzetem volt, de ez nem jelentett semmit. Attól tartottam, hogy ez az este, igenis tartogat meglepetéseket a számunkra. Bárcsak tévednék!
Ekkor James hirtelen megállt, én pedig - mivel nem voltam jövőbelátó képességekkel megáldva -, bele is ütköztem.
- Bo… - De nem fejezhettem be, mert a kezét a számra tapasztotta. Megrázta a fejét, és a falhoz hátrált, miközben magával rángatott. Egy nonverbális noxal eloltotta a pálcáját, és némán jelezte, hogy kövessem a példáját. Nekem nem kellett kétszer mondani, amilyen gyorsan csak tudtam cselekedtem.
Mindketten feszülten füleltünk, és én már vártam, hogy mikor hallom meg egy pár láb puha, csendes lépteit. Szívem a torkomban dobogott, a levegőt szaporán kezdtem el szedni, és a gyomrom is görcsbe rándult a félelemtől. Aztán pár perc pattanásig feszült, néma ácsorgás után, neszezést véltem felfedezni. Ettől még jobban megijedtem, és szorosan megmarkoltam a pálcámat. Olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem láttam, csak néha-néha csillant meg James szemüvegén az üveg, mikor megmozdította a fejét. A léptek egyre közeledtek, már tisztán lehetett hallani, hogy valaki erre járkál. Vagy ami még rosszabb, valakik. A félelem szinte már fojtogató volt körülöttem, és mozdulni se mertem. Az ujjaim görcsben álltak, annyira szorítottam a pálcámat.
Egy pillanatra az ütő is megállt bennem, mikor a közvetlen közelemben, valaki lélegzete súrolta a bőröm. Aztán annyira hirtelen történt minden, hogy szinte teljesen összefolytak a képek. Egy hatalmasat sikítottam, és ezzel együtt már emeltem is a pálcám. James követte a példámat, majd egyszerre két piros fénycsóva indult a mi, és a támadóink irányába. Az egyiket James lőtte, a másikat az egyik idegen. Ami nekünk lett szánva a falba csapódott, ami meg nekik, az is célt tévesztett, nem talált el senkit, viszont megvilágította az arcukat.
- Lily?
- James!
- Sirius?
- Charlotte?
- Miért settenkedtek itt? Muszáj volt halálra rémíteni? – kérdeztem szinte hisztérikusan.
- Csönd! – Most Sirius tapasztotta a kezét a számra, majd Jameshez fordult. – Ti is hallottátok? – kérdezte fojtott hangon. James csak bólintott, majd szorosan magához húzta Lilyt.
- Gyorsan el kell tűnnünk, mert Charlotte sikítását, még az árvaház másik felében is tisztán hallották! – mondta Sirius.
- Te menj vele, én Lilyvel maradok! – közölte James, majd egy pillanat múlva el is tűntek. Még tiltakozni sem volt időm.
- Gyere már! – húzott maga után Sirius. – És lehetőleg maradj csendben!
- Mit értettél azalatt, hogy mi is hallottuk? – utaltam vissza suttogva, nemrég feltett kérdésére, holott előre sejtettem a választ.
- Valaki mászkált errefelé, és biztos vagyok benne, hogy nem a többiek közül. – Egy nagyot nyeltem, és nem szóltam többet. Némán követtem Siriust a sötét folyosón, elővigyázatosságból ugyanis nem világítottunk a pálcánkkal. Fogalmam sem volt, hova tartunk, de nem kérdeztem semmit. Jobbnak láttam a gondolataimba süppedni, mint ostoba kérdéseket feltenni. Michelle-en és Matten töprengtem, nagyon reméltem, hogy velük minden rendben. Biztos voltam benne, hogy Remus vigyáz Michelle-re, Matt pedig Frankkel volt, egyszerűen nem eshet baja – ezzel próbáltam nyugtatni magam.
Ekkor Sirius hirtelen megtorpant, és villámgyorsan behúzott egy apró helyiségbe, ami nekem fel sem tűnt volna.
- Mi a… - kezdtem volna, de egy pillanat alatt elhallgattatott. Kezdtem nagyon unni, hogy egyfolytában belém fojtják ma este a mondandómat.
- Valaki errefelé járkál – világosított fel olyan halkan, hogy alig hallottam. Az első gondolatom az volt, hogy itt valami nagyon nem stimmel. – Maradj csöndben, most meglepjük – folytatta még mindig suttogva. Jaj, ne! Ez nem hangzik túl jól. Megpróbáltam teljesíteni a kérését, de közbe egyre kellemetlenebbül éreztem magam, ugyanis a helyiség ahova bepasszírozódtunk, annyira apró volt, hogy túlságosan is közel kerültünk egymáshoz. Ráadásul itt még sötétebb volt, és az égvilágon semmit sem láttam. És ezek a dolgok, engem személy szerint roppantul zavartak. Teljesen a falhoz szorultam, miközben szinte éreztem Sirius egyenletes lélegzését az arcomon, annyira közel volt. Ez már nekem túlságosan is kínos szituáció volt, egyfolytában feszengtem.
- Nem tudnál egy kicsit arrébb menni? – suttogtam.
- Mi? Ja… nem igazán – válaszolta, és megpróbált hátrébb húzódni, de ez se sokat segített. – De most maradj csendben, mert nem hallok semmit!
Egy lemondó sóhajjal beletörődtem kilapított helyzetembe, és még jobban szorítottam a pálcámat, mint eddig. Most már biztos voltam benne, hogy nem a többiek közül fogunk „összefutni” valakivel. Bár még az is kecsegtetőbbnek tűnt, mint a mostani állapotom. Ettől függetlenül újra elkezdtem idegeskedni, és ismét kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Próbáltam nagyobbakat lélegezni, hogy némileg lehiggadjak.
- Hé, nyugi! Nem lesz baj – suttogta Sirius. Ezzel nem sokat javított a helyzetemen, ugyanis a szívem még hevesebben kezdett el verni, mint eddig. Attól féltem, hogy kiszakítja az egyik bordámat.
- Ezt hagyd abba! – motyogtam.
- De hát micsodát?
- Nem tudom. Ezt.
- De nem csináltam semmit! – suttogta kissé ingerültebben. Aztán hirtelen megdermedt. Először nem tudtam miért, aztán én is meghallottam a mozgolódást az ajtó előtt. – Háromra rájuk támadunk! – súgta Sirius a fülembe. Én csak bólintottam, miközben alig bírtam nyelni a torkomban lévő gombóctól. Lehunytam a szemem, és egy nagyot lélegeztem. Nem volt idő arra, hogy kétségbeessek. – Egy – kezdte Sirius a visszaszámlálást -, kettő… három!
Egy robbanással kiszakította az ajtót - ami el is sodort egy fekete köpenyes alakot -, és harcra készen ugrott ki a rejtekhelyünkről. Én habozás nélkül követtem a példáját. Többen voltak, mint sejtettem volna, még úgy is, hogy az ajtó kiütött egyet. Öt kettő ellen, ráadásul úgy, hogy én egyáltalán nem remekeltem a párbajozás terén. Megpróbáltam nem gondolni erre, és amilyen gyorsan csak tudtam, lendítettem is a pálcám. A piros fénysugár elől, épp sikerült kitérnie az egyiküknek. A szemem sarkából láttam, hogy Sirius már javában szórta az átkait, és egyszerre hárman próbálták kiütni. A maradék kettő pedig már küldte is rám a legkülönbözőbb bűbájokat.
Alig maradt időm védekezni, mert két irányból is különböző színű fénycsóvák repültek felém, és csak úgy tudtam kitérni előlük, hogy hasra vetettem magam. Közben már lendítettem is a pálcám, hogy felhúzzak egy pajzsbűbájt. Ez épp időben sikerült, de még így is megéreztem annak az átoknak az erejét, ami valószínűleg teljesen kiütött volna, ha egy másodperccel is később cselekszem. Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam, és egy zöld fénycsóva éppen csak centiméterekkel kerülte el a fülemet.
Nem haboztam, rögtön lendítettem a pálcám, és az egyik ellenfelem felé küldtem egy hasonló tűzvarázslatot, mint amit a gyakorláson használtam. Szerencsémre, az épp telibe találta, és olyan sikítás tört elő a torkából, amitől kirázott a hideg. A talárja lángra lobbant, és az égett hús szaga kezdett terjengeni a levegőben, amitől elkapott a hányinger. Összeszorítottam a számat, és megpróbáltam nem lélegezni. Egy ellenfelem maradt, aki csak egy pillanatra döbbent meg, de már nem is törődött a visítozó társával, ugyanis újra rám irányította minden figyelmét. Én egyre csak szórtam rá az átkaimat, de nem használt, mert a pajzsa annyira erősnek bizonyult, hogy minden varázslat lepergett róla. Közben akaratlanul is hátráltam előle, miközben tovább próbálkoztam.
Egy eltévedt fénycsóva épp a fejem mellett csapódott a falba. Ismét a földön találtam magam, és egy őrült ötlet furakodott az agyamba. Szinte nem is gondolkodtam, csak az ösztöneim vezéreltek. Ha a bűbájaim nem törik át a pajzsot, akkor nem varázslattal oldom meg a dolgot. Előre vetettem magam, és amilyen erősen csak tudtam, behúztam a felém közeledő illetőnek. Erre egyáltalán nem számított, mert fájdalmasan felhördült, és az orrához kapott. Addig én kihasználtam a másodpercnyi időmet, és egy stuporral kiütöttem, majd köteleket varázsoltam az ájult testére. Közben az öklöm iszonyatosan sajgott, de nem törődtem vele. Hirtelen mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem, de nem tartott sokáig.
Sirius felé pillantottam, aki már csak egy ellenféllel küzdött. Ekkor vettem észre, hogy az egyik földön fekvő alak, akit valószínűleg már kiüthetett, magához tért, és rá irányította a pálcáját. A rémület jeges kígyóként kúszott fel a torkomba, és azt is elfejtettem hol vagyok, és hogy egyáltalán boszorkány vagyok. Teljesen megdermesztett a félelem.
- Sirius, vigyázz! – sikítottam, az helyett, hogy újra elkábítottam volna a halálfalót. Ő olyan gyorsan reagált, hogy szinte pislogni sem volt időm. Az alak ismét eszméletlenül terült el a földön. Kifújtam a bent tartott levegőt, de rögtön meg is bántam, hogy nem figyeltem eléggé.
- Milyen megható! – hangzott a hátam mögül egy rideg hang. Megpördültem a tengelyem körül, és emeltem is a pálcámat, de már késő volt. - Capitulatus! - Bármennyire is próbáltam szorítani, a varázseszköz kirepült a kezemből, és a támadóméba landolt, miközben én nekivágódtam a falnak. Ha tudtam volna, biztos még tovább hátrálok, de a fal megakadályozott ebben. Az ellenfelem nem zavartatta magát, úgy sétált közelebb, mintha nem is történt volna semmi.
- Lássuk, mennyire hangosan tudsz sikítani – mondta, miközben perverz, kéjes fény csillant a szemében – ezt még a maszkja mögött is tisztán láttam. Teljesen a falhoz simultam, és úgy remegtem, mint egy nyárfalevél. A szám teljesen kiszáradt, alig bírtam nyelni. Felemelte a pálcáját, és rám irányította. - Crucio!
Olyan fájdalom kerített a hatalmába, ami még soha életemben. Minta tüzes vassal égettek volna, és olvadt fémbe dobtak volna. A testem belül és kívül is perzselt, alig kaptam levegőt a mérhetetlen fájdalomtól. Leírhatatlanul kínzott. Tehetetlenül rángatóztam a földön, és csak sikítottam, és sikítottam – úgy, mint még soha. Semmi másra nem voltam képes. Csak azt akartam, hogy szűnjön végre, bármi áron. Kétségbeesetten vártam a halált, miközben nem tudtam másra koncentrálni csak arra, hogy mennyire fáj. A külvilágból szinte semmit nem érzékeltem.
Aztán hirtelen abbamaradt. Egy ordítást hallottam, és egy hátborzongató reccsenést, majd halálos csend lett. Akkor tudatosult bennem, hogy az arcom teljesen nedves. A könnyek patakokban folytak a szememből, amit még mindig nem mertem kinyitni. Teljesen kivert a hideg verejték. Ugyan az átok hatása elmúlt, de én még mindig remegtem, miközben úgy ziháltam, mint aki kilométereket futott.
Hirtelen egy puha, meleg kéz húzott fel a földről, ülő helyzetbe. Ekkor döntöttem úgy, hogy kinyitom a szemem. Sirius aggódó arcával találtam szembe magam. Erősen tartott, és én ösztönösen hozzábújtam. Nem szólt semmit, én pedig hagytam, hogy kitörjön belőlem a zokogás.
- Csss – próbált nyugtatni, és gyengéden ringatni kezdett. – Minden rendben lesz.
A percek lassan peregtek, és én kezdtem megnyugodni. Fel sem fogtam, hogy Sirius karjai közt vagyok, egyszerűen csak hihetetlenül békés hangulat borított el, és nem is akartam megmozdulni. Legszívesebben lehunytam volna a szemem, és hagytam volna, hogy elragadjon az álom. De nem tehettem meg. Nem, mert még mindig az árvaházban voltunk, és valószínűleg a többiek már halálra aggódták magukat miattunk. Michelle – hasított belém a gondolat. Megijedtem. Megijedtem az érzésektől, amik az előbb hirtelen rám törtek. A húgom, és én épp a barátja karjai közt próbáltam megnyugodni. Erre a gondolatra úgy húzódtam el Siriustól, mintha áramütés ért volna – bár még mindig remegtem, de már nem annyira.
- Mi van? – kérdezte csodálkozva.
- Én… - kezdetem összeszorult torokkal. – Már jól vagyok – jelentettem ki, holott ez közel sem volt igaz. Megpróbáltam felállni, de a térdem összecsuklott. Sirius viszont résen volt, és elkapott. Nem akartam tovább a közelében lenni, és megpróbáltam elhúzódni tőle. Nehezen tudtam megállni egyedül a saját lábamon, de összeszedtem magam. Ő továbbra is készenlétben állt, hogy elkapjon, ha újra összecsuklanék.
- Kösz, nem kell segítség, egyedül is boldogulok – mondtam még mindig kissé remegő hangon. Hitetlenkedve nézett rám, és valami megcsillant a szemében, amit én nem tudtam hova tenni. Talán bűntudat? Megráztam a fejem.
- Jobb, ha megkeressük a többieket.
- Rendben – sóhajtott, és közelebb jött. Én erre távolabb léptem. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy hagylak egyedül sétafikálni ilyen állapotban?! – rivallt rám. Majd még hozzátette. – Lehet, hogy nem kedvelsz – ami talán még enyhe kifejezés is -, és nekem se te vagy a szívem csücske, de most az egyszer hagyhatnád, hogy segítsek.
A szavai pofon csaptak. Szóval komolyan ezt gondolja?! Azt hiszi, hogy utálom. Pedig ez nem volt igaz. Valóban nem kedveltem, de úgy gondoltam, hogy ez idővel változhat. Bár abban is biztos voltam, hogy sose leszünk barátok. Én tényleg próbáltam megfogadni Matt tanácsát, és itt volt a lehetőség, hogy gyakorlatban is hasznosítsam.
- Sirius… - szóltam halkan. Ő kérdőn nézett rám. – Én… - megköszörültem a torkom. Valahogy nem akaródzott a szemébe néznem. Helyette a padlót bámultam. – Nem utállak. És… köszönöm – mondtam szinte suttogva. Végül mégiscsak felnéztem, hogy lássam a reakcióját. Először meglepetten pislogott, majd megeresztett egy vigyort.
- Tudod, engem nem zavar, ha utálsz – közölte. A szemeim kétszeresére tágultak a döbbenettől, ezt hallva. Most tulajdonképpen, mi van?! Képtelen voltam kiigazodni rajta. Ezzel mit akar elérni?
- Jó, akkor visszavonom – mondtam sértetten, majd visszaültem a fal tövébe - és akárcsak egy durcás kisgyerek -, keresztbefontam a karomat a mellkasom előtt, majd tüntetőleg elfordultam.
- Vicces vagy – nevette el magát. Én csak egy lenéző pillantással illettem. Pár percig a fal tövében kuporogtam, és az ájult halálfalókat bámultam. Három meg volt kötözve, kettő pedig valószínűleg meghalt. Az, amelyik megkínzott, törött nyakkal hevert a padlón. A másik halott az lehetett, amelyiket eltalálta a tűzvarázslatom.
Az ücsörgésnek hála, kezdtem magam jobban érezni, és úgy döntöttem, ideje megkeresnem Mattet vagy Michelle-t. Feltápászkodtam, majd Siriust nagy ívben kikerülve, elindultam visszafelé. Elmormoltam, egy lumost, és a pálcámat a fejem fölé tartva világítottam meg az utat.
- Nem túl jó ötlet egyedül mászkálnod – kiáltotta utánam. Én úgy tettem, mintha meg se hallottam volna, és tovább mentem. Minél messzebbre tőle. Öntelt, hülye, felfújt hólyag! Annyira mérges lettem, hogy a pálcámból szikrák kezdtek el kilövellni. Utálom! Hirtelen csak arra vágytam, hogy megtaláljam Mattet, és hozzábújhassak. Elegem volt mindenből. Ekkor a folyosó fordulónál két sötét árnyék tűnt fel. Én teljesen lemerevedtem. Egyedül voltam, és senki nem volt itt, aki segítsen rajtam…