- Miss Foster, szedje már össze magát végre! – kiáltott rám Mordon, aki felettem állt, és két pálcát tartott a kezében. Az egyik természetesen a sajátja volt, míg a másik az enyém. Még kicsit forgott körülöttem a világ az esésem következtében, és a szemem is bekönnyezett. Erőtlenül felemeltem a kezem, és megtapogattam a fejemet. Lehet, most kissé erősebb ütés ért, mint szokott, mert eszméletlenül szédültem.
- Rémszem, feleslegesen ordibálsz vele – kelt a védelmemre Matt, majd odajött és felsegített. – Jól vagy? – kérdezte, de nem volt időm válaszolni, ugyanis Mordon közbevágott.
- Nem kezelheted úgy, mint egy porcelánbabát! – recsegte. – Ezért nem tanul semmit! Eddig még egyszer sem sikerült normálisan kivédenie az átkaimat, mert te úgy bánsz vele, mintha cukorból lenne! – oktatta ki Mattet.
- Jobb lenne, ha én is minden alkalommal a falhoz vágnám, egy hatalmas erejű átokkal? – gúnyolódott Matt.
- Lehet, gyorsabban tanulna! De nem erről beszélek. Nézd meg Siriust! – mutatott a pár méterrel arrébb edző Michelle és Sirius felé. – Ő nem finomkodik, és a lány egyre jobb! – Nos, én magam is meglepődtem azon, hogy Mich mennyire jól bánik a pálcával. Pont ebben a pillanatban hárította Sirius egyik átkát.
Persze, megint én voltam az, akinek nem ment. Kezdetem egyre jobban elkeseredni. Igaz, a Beauxbatons-ba nem fordítottak nagy figyelmet a párbajozás oktatásra, de azért ennél többet kellett volna tudnom, mint amit itt eddig összeszerencsétlenkedtem. Egyre jobban hajtott a vágy, hogy megmutassam, egyáltalán nem vagyok béna! (Na jó, csak egy icipicit.) Talán igaza van Mordonnak, és tényleg az a baj, hogy Matt túlságosan is finomkodó. Nem mert rám küldeni semmi erősebb átkot, és mikor néhanapján az öreg benézett, hogy leteszteljen minket, mindig kudarcot vallottam előtte. Mordon elgondolkozva tekintett először rám, majd Siriusra, és összevont szemöldökkel dörmögött maga elé.
- Jól van – kezdte hangosan. – Új felállás. Sirius! – kiabált át a terem másik oldalára. Az említett megszakította az átkát, majd Mordon felé fordult.
- Igen? – kérdezett vissza.
- Gyere ide! – mondta Mordon. Sirius megforgatta a szemeit, majd kelletlenül hozzánk ballagott. Szerintem, azt hitte, hogy következik Mordon legújabb, mit csinálhatnál még jobban előadása.
- Úgy döntöttem, hogy az lenne a legjobb, ha mostantól te edzenéd az idősebb Foster kisasszonyt – recsegte. Sirius felvonta a szemöldökét.
- Miért is? – kérdezte.
- Mert ez az idióta – mutatott Matt felé, aki erre felháborodott arcot vágott -, úgy kezeli a hölgyet, mint egy porcelánbabát, és így semmit nem tanul. – Sirius töprengve vakarta meg a fejét.
- És úgy gondoltad… - kezdte kérdő hangsúllyal.
- Hogy te talán többre mész vele – fejezte be. Sirius elmerengve tekintett rám. - Megpróbálhatjuk – adta be végül a derekát.
- Na azért nem vagyok ennyire reménytelen! – mondtam ki hangosan az első gondolatomat. Erre persze elvigyorodott.
- Majd meglátjuk. – Mérgemben elhatároztam, hogy most már csak azért is jól fogom csinálni. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy rajtam röhögjön. Mordon összecsapta a tenyérét.
- Remek! – mondta eltorzult mosollyal. – De most nekem mennem kell. Sok sikert, és LANKADATLAN ÉBERSÉG! – kiabálta hirtelen, amitől ijedtemben összerándultam, és majdnem szívrohamot kaptam, majd dörgő léptekkel távozott. Matt megrántotta a vállát, és Michelle-hez sétált, aki értetlenül pislogott, de nem sokáig, ugyanis Matt mondott neki valamit, amitől elvigyorodott. Szerintem, örült, hogy egy újabb áldozaton próbálhatja ki újonnan szerzett tudását.
- Nos - kezdte Sirius -, mielőtt belevágnánk, arra lennék kíváncsi, hogy neked a mágia melyik ága az erősséged? – kérdezte. Értetlen arcot vághattam, mert gyorsan folytatta. – Itt arra gondolok, hogy például az érzelem alapú bűbájok, a rontások, vagy a transzformációk mennek e jobban neked. Ez elég fontos, mert ezt az előnyödre tudod fordítani. – Meglepődtem, hogy milyen komolyan beszél, de eltöprengtem a kérdésen.
- Az az igazság, hogy fogalmam sincs – vallottam be restelkedve.
- Jaj, ne csináld már! Ezt csak el tudod dönteni! – türelmetlenkedett.
- Jól van, jól van! – csattantam fel. – Nem kell így beszélned velem!
- Akkor szedd össze magad! – vágott vissza. Nem sok hiányzott, hogy elsírjam magam. Nem vagyok én egy anyámasszony katonája, de egyre csak kudarc élmények értek, és ez egyáltalán nem tett jót, az amúgy is csekély önbizalmamnak. Visszanyeltem a könnyeimet, és megembereltem magam.
- Jó, azt hiszem, talán az érzelem alapú varázslatok – mondtam halkan. Sirius bólintott.
- A patrónus bűbáj már megy, igaz? – kérdezte. Igent intettem a fejemmel. Emlékszem, azzal kezdtünk anno a gyakorlást, és meglepő módon egész hamar sikerült is. Azóta nem nagyon volt pozitív élményem.
- Láthatnám? – kérdezte. Ismét csak bólintottam, és próbáltam felidézni egy boldog emléket magamban. Persze egyből Mattre pillantottam, és nem is kellett sokat gondolkoznom azon, mire szeretnék koncentrálni. Arra az utolsó télre, amikor még nem árnyékolta be az életemet anya halála, amikor még hat és fél évesen, boldogon tudtam örülni a legapróbb dolgoknak is.

Kacagva rohantam végig a főutcán, nem törődve a jéggel borított járdával. Olyan iramban száguldottam, hogy az volt a csoda, hogy nem estem el. A nap halovány sugarai közben meg-megcsillantak a fehérbe borult tájon, és én kipirult arccal szaladtam a célom felé, ami egy szűz hómező volt, a kisváros határában. Közben a hátam mögül hallottam, Matt lihegését, de nem engedtem a tempóból.
- Úgysem kapsz el – nevettem, és megengedtem magamnak, hogy hátraforduljak. Nagy hiba volt, mert megcsúsztam, és hanyatt estem, de akkor még ez sem tudta a kedvemet szegni. Matt ekkor ért utol.
- Úgy tűnik mégis. – Megeresztett felém egy mosolyt, majd a karját nyújtotta, amit én készségesen elfogadtam.
- Gyere, csináljunk hóangyalt – nevettem fel csilingelve, és magam után húztam a frissen esett hóba. Hanyatt vágtam magam, majd a kezemet és a lábamat is mozgatni kezdtem, hogy tökéletes legyen az angyalkám. Matt mellém feküdt, de nem csinált semmit.
- Rajta! Te is! – utasítottam.
- Jaj, ne már! Ez egyáltalán nem fiús dolog! – nyafogta.
- Akkor mi a fiús? – kérdeztem teli szájjal vigyorogva, majd megmarkoltam egy kupac havat, és a fejébe nyomtam.
- Ez eléggé az volt? – kacagtam. Ő prüszkölve kiköpte a szájába került havat, majd támadást indított ellenem.
- Rettegj a haragomtól – kiáltotta utánam, mert én akkor már javába futásnak eredtem, ami nem volt könnyű feladat a térdig érő hóban. Sajnos hamar utolért, és megtorolta rajtam az előbbi tettemet. Én csak nevettem, és egy hirtelen elhatározás után, hogy jól meglepjen, egy puszit nyomtam az arcára. Nem hagytam neki időt reagálni, hanem ismét felkacagtam, és elszaladtam.

Még most is elmosolyodtam ezen az emléken, és könnyedén emeltem fel a jobb kezem, hogy kimondjam a varázsigét.
- Expecto patronum! - kiáltottam, mire a pálcám végéből, egy ezüstös, palackorrú delfin tört elő. A levegőben úszott, mintha az lett volna a tenger. Az eddigi alkalmakkor mikor előhívtam, mindig elcsodálkoztam rajta, hogy ilyen a patrónusom. Gyönyörű volt, kecses, és én ámulattal tekintettem rá.
- Oké, látom, ez tényleg megy – szakított ki Sirius hangja a gondolataimból. – Lássuk csak – töprengett hangosan -, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a támadásra koncentrálsz, és nem a védekezésre. Persze, arra is figyelned kell, de egyelőre próbálj támadni, és használj olyan átkokat, amik érzelem alapúak. Gondolok itt, például az elemi varázslatokra. Azok, hogy mennek? – kérdezte.
- Egész jól – mondtam. Még a szemem sarkából mindig a patrónusomat figyeltem, majd nagy nehezen rávettem magam, és eltűntettem.
- Jó, akkor felmérem, mit tudsz.
Felvettem a párbaj alapállást, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy most jól menjen a dolog. Magamban még végigfutottam az elemi varázslatokon, és egyéb hasznosnak gondolt bűbájokon, és felszegett fejjel néztem farkasszemet Siriusszal.
Alig maradt időm reagálni, már küldte is felém az első átkát, de szerencsére még volt annyi lélekjelenlétem, hogy egy gyors pajzsot felhúzva hárítottam azt. Viszonzásul kapott tőlem egy Stuport, ami elől könnyedén kitért, és közben ismét támadott. Már csak úgy tudtam megakadályozni, hogy elérjen az átka, hogy hasra vetettem magam, de még így is súrolt a királykék fénycsóva. Próbáltam én is rögtön viszonozni, de nem maradt már elég időm rá. Sirius közben könnyedén szórta rám a legkülönbözőbb átkokat, és én csak úgy tudtam kitérni, hogy hason fekve gurultam ki előlük.
Egy szusszanásnyi idő alatt sikerült pajzsot vonnom magam köré, és közben gyorsan felpattantam, majd egy másodperc múlva, segítségül hívtam a szobában lévő tárgyakat, és Sirius felé röpítettem egy hatalmas virágcserepet és egy nagytükröt. Az előbbit egy gyors suhintással eltűntette, de az utóbbira már nem maradt ideje, így sok kis apró darabra robbantotta szét. Az üvegszilánkok hatalmas robaj következtében repültek szerteszét a teremben. Én reflexszerűen az arcom elé emeltem a kezem, de olyan hirtelen történt, hogy mire felhúztam a pajzsom, a szilánkok már el is értek. Egy-kettő bele is fúródott a karomba, és voltak, amik csak súroltak, de így is sikerült fájdalmat okozniuk. Felszisszentem, de amilyen gyorsan csak tudtam ismét a párbajra fordítottam a figyelmemet. Sirius nem zavartatta magát, úgy tűnt neki igenis sikerült megakadályoznia, hogy az üvegdarabok megsértsék. Erre dühös lettem, és úgy döntöttem ideje, hogy megmutassam mit is tudok valójában. Egyre jobban eluralkodott rajtam a düh, és még csak meg se próbáltam ellene tenni. Suhintottam a pálcámmal, abban a pillanatban azt se tudtam, mit csinálok.
Hirtelen azt éreztem, mintha a belsőm is lángra kapott volna, és a vérem is forrni kezdett volna. Egy tűzvarázslatot indítottam útjára. Sirius mintha egy pillanatra meglepődött volna, de egy Aguamentivel sikerült eloltania. Akkor ez elég gyengére sikeredett – futott át az agyamon. A víz elöntötte a szobát, és Sirius ezt kihasználva gőzfelhőt idézett belőle. Ennek persze az lett az eredménye, hogy az orromnál tovább semmit nem láttam. Az érzékeim egyszerre élesedtek ki, ugyanis, ha a szememre nem számíthattam, használnom kellett a többi szervemet. Halkan füleltem, ugyanis felesleges ostobaság lett volna tőlem, ha most bármilyen átkokkal is vaktában lövöldözök, mert egy; felhívom magamra a figyelmet, és kettő; senkit nem találtam volna el. Hirtelen apró mozgást hallottam a hátam mögül. Egy pillanat alatt megpördültem, és emeltem is volna a pálcám, de akkora már késő volt, ugyanis Sirius taroló átka telibe talált. Felsikítottam, és repültem pár métert, és mire sikerült födet érnem, addigra már nem volt nálam a pálcám, hogy visszatámadhassak.
Ennyi. Szuper. Megint vesztettem. A gőz lassan kezdett oszlani, így láthatóvá vált Sirius alakja, amint kárörvendően lenézett rám. Természetesen nála volt az én gyönyörű mogyorófa pálcám. Nos, ha szemmel ölni lehetne, akkor ő valószínűleg már nem élt volna. Aztán lehajolt és a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen – persze ezt is csak azért, hogy az orrom alá dörgölje, mennyire gyámoltalan vagyok, (legalábbis szerinte) –, én dühösen löktem el magamtól, és a pálcámat sem egy finom mozdulat kíséretében vettem vissza. Mekkora egy barom! - gondoltam felpaprikázott hangulatban.
- Egyedül is fel tudok állni! – kiabáltam rá. Miért van az, hogy szinte ő az egyetlen ember, azok közül, akikkel eddig találkoztam, aki ki tud hozni a sodromból?! (Michelle-t kivéve.) – gondoltam.
- Nekem nagyon nem úgy tűnt – válaszolta egy szemtelen vigyor kíséretében. Legszívesebben pofon vágtam volna. Nem is értem Michelle-t, hogy bírja. Mordon még megkeserüli, hogy párt kellett cserélnünk – fogadkoztam magamban.
- Egész jó volt – mondta Sirius, még mindig vigyorogva. Erre felhorkantam.
- Felesleges gúnyolódnod – feleltem nyugalmat erőltetve magamra.
- Nem, én komolyan mondtam – lepődött meg.
- Na persze – motyogtam az orrom alatt. Vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, mert nem reagált erre semmit. Felsóhajtottam, és most kezdtem érezni az üvegszilánkok okozta sebek fájdalmát. Kissé lüktetett, és égett a helye, és volt pár darab, ami a bőröm alá is befúródott. Nem törődve senkivel, lehuppantam a földre, és a pálcám segítségével megpróbáltam enyhíteni a fájdalmamon. Nem sikerült - ugyanis sose értettem a gyógyító bűbájokhoz -, így puszta kézzel estem neki a makacs szilánkoknak.
- Te meg mit művelsz? – kérdezte Sirius, de én válaszra se méltatattam, elvégre miatta szenvedtem. Megcsóválta a fejét, majd leguggolt hozzám.
- Mutasd! – Gyilkos pillantással jutalmaztam a felszólítást, és továbbra is levegőnek néztem. – Oké, ha ezt akarod, akkor szenvedj csak nyugodtan – mondta, majd elsétált Michelle és Matt felé, akik most fejezték be a párbajukat. Mindketten elég megviseltnek tűntek, de elégedetten vigyorogtak. Árulók!- gondoltam epésen.
Ezek a nyamvadt sebek pedig egyre jobban kezdtek fájni. Haladni csak annyit sikerült, hogy kipiszkáltam egy szilánkot, de sejtésem szerint a bőröm alatt maradhatott egy apró darabkája, ami mélyebbre is fúródhatott, mert még mindig éles fájdalmat okozott. Hogy vinné el a nundu*! Miközben halkan szitkozódtam, arra lettem figyelmes, hogy valaki mellém ül. Csak ne megint Sirius! Könyörgöm! – fohászkodtam. Úgy tűnik imáim meghallgatásra találtak, mert az illető Matt volt. Erre egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon, annak ellenére, hogy mennyire fájt a karom. Egy gyengéd mozdulattal maga felé fordította a kezeimet, majd végighúzta rajta a pálcáját, és a fájdalmam már el is illant. Egy újabb mosollyal háláltam meg a tettét.
- Köszönöm – suttogtam.
- Ugyan, tudom, hogy nem értesz a gyógyító bűbájokhoz – legyintett. – Majd tanítok neked párat, és akkor legközelebb nem lesz gond. – Én csak bólintottam, majd mindketten hallgatásba merültünk. – Sirius említette, hogy megsérültél – mondta pár perc múlva.
- És gondolom jót nevetett rajtam – tettem hozzá.
- Ugyan, dehogy! Nézd, Lotte, miért vagy vele ennyire ellenséges? Te egyáltalán nem vagy ilyen! – érdeklődött kedvesen. Lemondóan sóhajtottam.
- Matt, figyelj… – kezdtem egy kicsit szájbarágósan. – Te tudod a legjobban, hogy mennyire megviselt anya halála régen. – Erre csak bólintott, és valószínűleg nem értette, hogy jön ez az egész Siriushoz. – Akkor, miután apa úgy viselkedett, mint egy élőhalott, és a nagyi se volt már velünk, én kényszerültem anya szerepébe. Én voltam az idősebb lány, rám hárult, hogy gondját viseljem a húgomnak és az apámnak. Igen, tudom, hogy ezt senki nem kérte tőlem, de kötelességemnek éreztem. Apát mostanában alig látom, nem merem megkockáztatni, hogy egy látogatással veszélybe sodorjam. Michelle pedig… Tudod, ő és te maradtatok nekem úgy igazán – fejeztem be halkan. – És Sirius… - Pillantottam az említett felé, majd egy darabig nem mondtam semmit. – Nem akarom, hogy megbántsa Mich-t. Nem tűnik túlzottan hűséges típusnak. – Matt ezen csak mosolygott.
- Lotte, hidd el, Sirius jófej, csak adj időt neki. Ne ítélj elsőre – mondta bölcsen. – Ami pedig Michelle-t illeti – folytatta elgondolkozva -, hidd el, tud vigyázni magára. És amúgy is elég kicsapongó. – Pontosan tisztában voltam vele, hogy érti. Michelle enyhén szólva nem tudott sokáig megmaradni egy pasi mellett sem, de… Mich mindig is ilyen volt. Nagyszájú, szeleburdi és mindig kihasználta a szépségét. Persze valamilyen szinten megértettem, hiszen még csak húsz éves, és háború dúl, nem tudhatjuk, melyik nap veszünk oda. Legalábbis én ezzel magyaráztam, hogy maximum két hétig maradt együtt egy pasival.
- Jól van, megpróbálok kicsit kedvesebb lenni, de csak a te kedvedért – mosolyogtam rá Mattre, majd pár perc múlva játékosan a vállába bokszoltam. – Köszönöm, hogy itt vagy nekem.
- Nem is tudom, mihez kezdenél nélkülem – nevetett.
- Valószínűleg elvesznék – ironizáltam. Erre csak szélesen elmosolyodott, majd feltápászkodott a földről. – Szerintem még gyakoroljatok egy kicsit – mondta. – Láttam, hogy most már egész jól megy a párbaj – tette hozzá. – Nem volt semmi az a tűzvarázslat – kacsintott.
- Az valahogy öntudatlanul jött – vallottam be. Vagy lehet, hogy a dühöm táplálta fel?
- Akkor még sok ilyet szeretnék látni! – kiáltotta még vissza a válla fölött. Erre csak elmosolyodtam, majd feltápászkodtam.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, úgy gondoltam kipróbálok még egy elemi varázslatot. Behunytam a szemem, és a víz nyugodtságára, kékségére, a tenger zúgására koncentráltam, majd az érzésre, hogy milyen lenne az ujjaimon keresztül uralni ezt az elemet. Öntudatlanul emeltem a pálcám, és a következő pillanatban akkora erejű vízsugár tőrt elő belőle, hogy egy perc alatt megtöltötte a termet, és még az ajtót is kiszakította. Mindent beborított a víz, ami elnyelt nemcsak engem, de Michelle-t, Siriust és Mattet is. Furcsa volt, nem éreztem pánikot, hogy nem tudtam feljönni a felszínre, nem féltem attól, hogy megfulladok. Jólesően töltött el, hogy körülölelt, és mintha a részem lett volna. Aztán eszembe jutottak a többiek, és a nyugodtságom, nyugtalanságba ment át. A víz alatt újra behunytam a szemem, és most arra gondoltam, hogy az ujjaimon keresztül felszívom, vissza a pálcámba. Meglepő módon egy pillanat múlva úgy tűnt el a jelenség, mintha nem is csináltam volna semmit. Csak az emlékezetett a történtekre, hogy mindannyiunk ruhájából és hajából csöpögött a víz. Sirius és Matt négykézláb és krákogva értek földet, míg Michelle-t szintén nem viselte meg a varázslatom, akárcsak engem.
- Normális vagy?! – háborgott Sirius, amint sikerült kiköpnie az összes vizet a tüdejéből.
- Lotte, szerintem ez csúcs volt! Hogy csináltad? – kérdezte Michelle, miközben a haja megszárításával foglalatoskodott.
- Csak… egyszerűen arra gondoltam, milyen lehet a vizet uralni – mondtam inkább magamnak, mint nekik.
- Ez mind szép és jó, de lehetetlen! – háborgott Sirius.
- És ugyan miért lenne az? – nézetem rá szikrázó szemekkel. – Azt állítod, hogy hazudok?!
- Elég! – szólt ránk Matt. – Mi lenne, ha abbahagynátok? Sirius, saját magad tapasztaltad, hogy Lotte nem hazudik. Különben sem szokott – tette hozzá. – És Lotte, te meg nyugodj meg!
- Mattnek igaza van – kontrázott rá Michelle is.
Nem akartam veszekedni, és mára már elegem volt ebből az egészből, úgyhogy szó nélkül fogtam a cuccomat, és kiviharzottam a teremből. Igaz, még csuromvizes voltam, de nem érdekelt. Éppen a szűk folyosón csörtettem végig, mikor – hála a figyelmetlenségemnek – beleütköztem valakibe.
- Á, jó napot, Charlotte! Hova igyekszik ilyen sietősen – kérdezte Dumbledore hunyorogva.
- Jaj, bocsánat, Albus! Kérem, ne haragudjon, amiért így magának rontottam – szabadkoztam.
- Semmi gond – mosolyogott rám. – Ami azt illeti, pont magát kerestem – tette hozzá. – Hogy megy a gyakorlás? – kérdezte.
- Nem a legjobban – vallottam be szégyenkezve.
- Ne csüggedjen! Semmi nem megy egyik pillanatról a másikra. – Ezt az állítását körülbelül öt perce cáfoltam meg, de egyelőre nem akadékoskodtam. Úgy határoztam, hogy majd később feltétlen elmondom neki a történteket, de valahogy azt éreztem, hogy ez most nem alkalmas pillanat. – A húga, Sirius és Matt még a gyakorló teremben vannak? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam készségesen.
- Pompás – csapta össze a tenyerét. – Jöjjön, visszamegyünk hozzájuk. – Értetlen tekintetemet látva, még hozzátette: - Feladatom van számukra.

* A világ talán legveszélyesebb, leopárdszerű szörnyetege. A Legendás állatok és megfigyelésük c. könyvben olvasható róla leírás.