Kopp, kopp, kopp – hangzott a folyamatos dörömbölés az ajtón. Én éppen néztem a televíziót, amikor valaki kopogott. Lemondóan sóhajtottam, és feltápászkodtam a kanapéról. Michelle még nem ért haza a munkából – én is csak nemrég -, és a jó ég tudja, hogy megint hol mászkált. Néha megejthetne egy telefont, vagy küldhetne baglyot, hogy ne aggódjak folyton. Ezekben a vészterhes időkben, amikor bármikor megtámadhatják, meg aztán pláne. Kopp, kopp, kopp – hangzott fel újra.
- Jól van, megyek már! – kiabáltam ki a türelmetlen látogatónak. Nem igazán voltam turbó sebességre kapcsolva. A türelem nagy erény, és ezt mindenkinek be kell látnia.
Az ajtóhoz léptem, és hatalmas lendülettel tártam ki. Nem kis meglepetésemre, Sirius állt velem szemben.
- Mich nincs itthon – mondtam köszönés helyett. – Úgyhogy, szia! – Azzal be is csuktam volna az ajtót, de ő nem hagyta. Jól van, lehet egy kicsit bunkó voltam. Egy bűnbánó mosolyt erőltettem az arcomra. Nem hiszem, hogy meggyőzőre sikeredett.
- Milyen kedves fogadtatás! – gúnyolódott.
- Mit akarsz? – kérdeztem megadóan.
- Igaz, hogy a húgodhoz jöttem, de Dumbledore is üzent – tette hozzá, csak úgy mellesleg.
- Gyere be! – sóhajtottam fel.
Eleget is tett „kérésemnek”, én pedig becsuktam utána az ajtót. Beinvitáltam a konyhába, majd megkérdeztem:
- Kérsz valamit inni, vagy enni? – Sose voltam jó házigazda. De próbálkoztam. Ez mindenképpen figyelemreméltó teljesítmény. Legalábbis az ajtós incidenshez képest.
- Köszi, egy kávé jól esne. – Biccentettem, és nekiálltam a nedű lefőzésének, de ezúttal varázslattal. Most nem volt kedvem vacakolni. Ezt meg is jegyezte.
- Hogyhogy most nem mugli módra?
- Úgyhogy – válaszoltam szűkszavúan. Mikor pár perc múlva kész lett a kávé, fogtam és kitöltöttem két külön csészébe. Egyiket neki, a másikat magamnak szántam, majd elindultam az asztal felé, azzal a szándékkal, hogy letegyem. De amilyen ügyes voltam, hirtelen megbotlottam – természetesen a saját lábamba -, és csörömpölés közepette leejtettem mindkét csészét. És ha ez még nem lett volna elég, a tartalmuk Sirius ingjén landolt, „szép” nagy foltot hagyva maga után.
- Au – szisszent fel az említett, ugyanis a kávé még elég meleg volt.
- Jézusom! – sikítottam. – Ne haragudj! Annyira béna vagyok! Sajnálom – szabadkoztam.
- Semmi gond – préselte ki magából.
- Nagyon meleg volt? – kérdeztem bűnbánóan.
- Áh, dehogy – ironizált.
- Annyira sajnálom. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha keresek neked egy váltó pólót.
- Szerintem is – tette hozzá.
Fogtam magam, és berobogtam a szobámba. Ha minden igaz, kell itt lennie valahol egy férfiingnek – gondoltam. Egyik exem felejtett nálam egyet, és én azóta sem szállítottam vissza a tulajdonosának. Feltúrtam a ruhásszekrényem egész tartalmát, mire megtaláltam. Jól emlékeztem. Az ing sima sötétkék színű volt, és reménykedtem, hogy a méret is jó lesz. Ránézésre tökéletes. Gyorsan felkaptam, és visszasiettem a konyhába. Sirius azóta megszabadult szerencsétlenül járt ruhadarabjától, vagyis mikor beléptem, félmeztelenül állt velem szemben. A látvány kissé mellbevágott. Úgy torpantam meg, mint akibe áramot vezettek. Szemeim elidőztek egy darabig kidolgozott felsőtestén, széles vállain, kocka hasán, szálkásan izmos termetén. Egy biztos, Michelle-nek hatalmas mázlija van – gondoltam magamban.
- Khm... – Hirtelen magamhoz térített a hangja. Úgy elvörösödtem, mint egy szégyenlős tinédzserlány. Az arcomon meg lehetett volna sütni egy tojást.
- Tessék – suttogtam, és átnyújtottam neki az inget, miközben meredten a padlót bámultam. Ő pedig elkezdett nevetni. Rajtam. Ez persze nekem egy cseppet sem tetszett, és nem is találtam viccesnek a dolgot.
- Fogd be! – szűrtem a fogaim között.
- Miért? Olyan aranyos voltál – mondta vigyorogva. Komótosan belebújt az ingbe, lazán feltűrte az ujját, és a mellkasán félig kigombolva hagyta. Minden porcikájából sugárzott a lezser elegancia.
- Hahaha, nagyon vicces – játszottam a sértettet, de aztán elmosolyodtam. – Akkor, kérsz kávét? – kérdeztem.
- Isten ments! – Tartotta maga elé a kezeit. Én nevetve bólintottam.
- És valami mást? – Nemet intett a fejével.
- És mit üzent Dumbledore? – kérdeztem hirtelen.
- Csak a gyűlés pontos időpontját, semmi komoly – felelte félvállról, majd feldobta a lábait az egyik székre.
- Mit művelsz? – hördültem fel, és kihúztam alóla az ülőalkalmatosságot.
- Csak kényelembe helyezem magam – vigyorgott.
- Szerintem úgy is kényelmes a szék, ha nincs fönt a lábad egy másikon – rivalltam rá.
- Jól van, jól van. – Egy darabig még szúrós szemmel néztem rá, majd megkérdeztem:
- És mikor lesz a gyűlés?
- Most péntek este, hétkor. – Bólintottam, hogy tudomásul vettem, majd a Rendről kezdtem érdeklődni.
- És milyen feladatokat szoktatok kapni? – kíváncsiskodtam. – Gondolom elég veszélyes az egész.
- Csak nem félsz? – vigyorgott.
- Nem! – vágtam rá rögtön. Na jó, ez nem volt teljesen igaz. Egy kis félelem valóban élt bennem, de le kellett győznöm. Elsősorban magam, másodsorban a szeretteim miatt. Nem szerettem volna, hogy bárki is bajba kerüljön, de ha ez mégis megtörténik, tudni akarok majd segíteni. Reméltem, hogy lesz lehetőségem beszélni Dumbleore-ral, hogy jelöljön ki valakit mellém, aki segít tökélyre fejleszteni a párbaj technikámat. Én személy szerint Mattre gondoltam.
- Tudod, azzal nincs semmi gond – folytatta, továbbra is vigyorogva.
- De én nem félek! – ismételtem. – Legalábbis úgy nem, ahogy te gondolod.
- Miért, én, hogy gondolom? – Erre csak hápogni tudtam, mire elnevette magát.
- Nagyon vicces – szúrtam oda durcásan.
- A Beauxbatonsban mi alapján osztják be a diákokat? – kérdezte, elterelve a témát.
- Ezt, hogy érted?
- Hát tudod, a Roxfortban mind a négy alapítóhoz tartozik egy ház, és oda különböző tulajdonságok alapján kerülnek be a gólyák. Mint például, a Griffendélbe a bátrak.
- Ja, hogy úgy. A franciáknál ez egész máshogy megy. Persze ott is külön lettünk osztva, de csak kétfelé.
- És mi alapján?
- Fiúk és lányok. – Hát igen. Nem túl fantáziadús. Erre felröhögött.
- Nem mondod?
- De – feleltem savanyú képpel. – De persze ott nem azt jelentette a különválasztás, mint a Roxfortban. A Beauxbatonban csak annyira lettünk szeparálva, mint alvás és tisztálkodás. Ott nem voltak házak, nem kellett megtanulnunk mi az, hogy összetartás. A mindenki magáért elv működött.
- Ez tök furcsa – merengett.
- Neked lehet, de ott meg az a furcsa, ami a Roxfortban van. Mindenhol mások a szokások – bölcselkedtem. – Azért kíváncsi lennék, engem hova osztott volna a Süveg – elmélkedtem hangosan. – Mivel Mich hollóhátas volt, ezért gondolom, engem is oda rakott volna. – Sirius a fejét rázta.
- Az, hogy a testvéred oda került, nem jelenti azt, hogy te is. Nekem például az öcsém mardekáros volt. Meg szinte az egész családom. – Grimaszolt.
- Á, szóval te voltál a lázadó?
- Pontosan. De gondolom, ez nem lep meg.
- Hát tényleg nem – jegyeztem meg.
- Emlékszem, micsoda botrányt csapott anyám, hogy nem mardekáros lettem – tette hozzá vigyorogva, nosztalgikus fénnyel a szemében. Kulcscsörgést hallottam, és egy perc múlva Michelle esett be az ajtón, szatyrokkal megrakodva.
- Lotte – kiabálta az előszobából. – Megjöttem! – Na, ne mondja!
Intettem Siriusnak, hogy kövessen, és húgom üdvözlésére siettünk. Ránéztem a halom frissen vásárolt holmira, és megállapítottam magamban, hogy Michelle a fizetése felét – ha nem az egészet -, megint fölösleges dolgokra költötte.
- Mich, már megint mi a jó szart vettél?! – A kezébe lévő zacskóra vándorolt a tekintetem. – Ezt nem hiszem el! Már van legalább tíz ilyen cipőd!
- Nem, nem – rázta a fejét. – Azok más színűek. – Azt hittem pofon vágom, de végül lemondóan sóhajtottam.
- Jó, de ne merészelj tőlem kölcsönkérni, ha már nem lesz pénzed kajára se!
- Nyugi, Lotte! – Ekkor vette észre Siriust, és rögtön fel is derült az arca. Ledobta a szatyrokat, és a nyakába ugrott. Úgy döntöttem, nekem itt már semmi keresnivalóm, és visszaindultam a nappaliba. De még a vállam fölött rászóltam Mich-re.
- A cuccaidat majd szedd össze, ne hagyd az ajtó előtt.
- Igen, anyu! – kiáltotta volna, ha nem merült volna el a nyelve Sirius torkában.