Mintha zuhanycsobogás hatolt volna lassan és mélyen a fülembe. Szombat van. Miért nem hagyják legalább ma pihenni az embert? Ezerszer elmondtam Michelle-nek, hogy ne ilyenkor fürödjön. Felmordultam és a másik oldalamra fordultam… volna.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ – visítottam.
Nagy igyekezetembe ugyanis, legurultam az ágyról. Nos, igen. Ez vagyok én. Charlotte Foster. A kétbalkezes szerencsétlen. Sikerült a takaróba is úgy becsavarnom magam, mintha legalábbis megkötöztek volna. Ekkor azonban észrevettem, hogy levertem az éjjeliszekrényem tetejéről az ott helyet foglaló képet. A keret természetesen összetört, de a fotónak nem lett semmi baja.
Mosolyogva vettem kezembe, és néztem meg. Michelle, apu és én voltunk rajta. Mindhárman integettünk. Elmerengve szemléltem az akkori önmagam. A hajamat pont úgy hordtam, mint most. Sötétbarnán és egyenesen omlott vállaimra, miközben dús, szemöldökömig érő frufru lógott, tengerkék, szinte türkiz szemeimbe. Alig változtam bármit is. Maximum idősebb lettem. Mennyivel is? - tűnődtem. Ez a kép két éve készült. Akkor voltam húsz. Ez se épp most volt.
Középen apu állt, mellette pedig Michelle. A húgom szinte egy az egyben olyan volt, akár az édesanyánk. Irigyeltem is ezért őt rendesen. Szőke haja lágy hullámokban omlott le, egészen a derekáig. Alakja akár, egy angyalé. Michelle-t mindig is körülrajongták a férfiak. Egyértelműen ő volt a szebb kettőnk közül. Csak a szemét nem anyánktól örökölte. Ugyanis az nekem jutott. Kivételesen. Imádtam is. Michelle-é viszont barnán pompázott.
És ott állt még apu. Nagyon megviselte őt, mikor anya elment. Teljesen összetört. Napokig ki se mozdult a hálószobából. Még szerencse, hogy a nagyi ott volt. Sajnos így is épp elég korán kellett felnőnünk, még ha ő nem segít…
Kicsit belefeledkeztem az emlékekbe. Ideje kibogozni magam, és rendbe tenni a külsőm. Megfogtam a képet, kitapogattam a bútor tetején lévő pálcámat, és egy reapro segítségével újra épp lett. Visszahelyeztem a helyére, és nagy nehezen kifejtettem magam a takaró karmai közül. Majd elindultam a ruhásszekrény felé, hogy kiválasszam aznapi öltözékem. Kitártam az ajtaját, és jó alaposan körbekémleltem. Egy fekete, szűkszárú farmerre, és egy türkiz, rövid ujjú topra esett a választásom. Ha ma megyek valahova, csak felkapom a tornacipőm, és indulhatok is. Nem voltam az a kifejezetten nőies típus. Ha csak tehettem a kényelmet választottam. A pizsamám is egy elnyűtt pólóból és egy rövidnadrágból állt, aminek a hátulján Snoopy virított. Nos, én már sose növök fel.
Elindultam a fürdő felé. Hallottam, hogy Michelle még mindig zuhanyozik. Most megkapja a magáét. Hányszor mondjam még neki? Ez az én lakásom, és jobban teszi, ha betartja a szabályokat. Nem mintha olyan sok lenne.
Kopogás nélkül mentem be – elvégre a húgom. Épp ekkor zárta el a vizet. A tükrös kisszekrényhez léptem, és kivetettem a fogkefém.
- Mich, mi lenne, ha végre figyelembe vennéd az óhajaimat? – kezdtem bevezetés nélkül. – Tudom, hogy számodra nehéz, de most is rád ébredtem – közöltem. Semmi válasz.
- Még te sértődsz meg? – dühöngtem.
- Ööö… Hello, bocsi, hogy félbeszakítom a monológod, de nem dobnál ide egy törülközőt.
A zuhanyfüggöny mögül egy pasi feje kandikált ki. Én erre annyira megijedtem, hogy visítva kimenekültem a fürdőszobából. Mi a…? Hogy kerül egy pucér pasi a lakásomba, ha nem én hoztam fel?! És a válasz…
- Michelle – ordítottam.
Eltrappoltam, a szobájáig – közben véletlenül nekimentem a kisasztalnak, leborítva annak tartalmát a földre -, és rátörtem az ajtót. Ő még hason fekve szundizott. Felemelte kócos és csipás fejét, majd ásítva megkérdezte:
- Mi van?
- Hogy, hogy mi van? Egy anyaszült meztelen pasi zuhanyozik a fürdőmbe, az van! – kiabáltam. – Ezerszer elmondtam már neked, hogy ne hozd fel az egyéjszakás kalandjaidat! Főleg nem úgy, hogy még csak meg se kérdezel – háborogtam, és közben sikeresen levertem egy vázát, mert annyira gesztikuláltam.
- Csak ennyi? – kérdezte álmosan.
- Igen, csak ennyi – feleltem gúnyosan. – Megyek, hogy rendbe szedjem magam, erre egy pasit találok pucéran. – Michelle elnevette magát.
- Ez egyáltalán nem vicces! – vetettem oda.
- De igen, az! – kuncogott. – Amúgy meg úgy csinálsz, mintha még nem láttál volna meztelen férfit. – Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Tényleg, mikor is volt, hogy utoljára…
- Elég már! Nem tartozik rád a nemi életem – osztottam ki.
- Pedig rád férne… - vigyorgott.
- Szállj már le rólam! – Azzal fogtam magam kiviharzottam a szobából, és jó erősen becsaptam az ajtót.
Most vettem észre, hogy a ruháimat bent felejtettem a fürdőbe. Valószínűleg a meglepetéstől elejtettem őket. Visszakullogtam, majd bekopogtam.
- Szabad! – szólt ki a srác. Nagy levegőt vettem, és lenyomtam a kilincset. Pont így szerettem volna megismerkedni a húgom pasijával.
- Bocsi, az előbbiért – szabadkoztam rögtön. Szerencsére már fel volt öltözve, így jobban szemügyre vehettem. Hosszú fekete haja, még kissé vizesen lógott a szemébe, ami meleg barna színben ragyogott. Nagyon jóképű volt, tipikusan a rossz fajtából. Elég adoniszi tulajdonságokkal rendelkezett, mint például széles vállakkal, izmos karokkal, és lehengerlő mosollyal. Én komolyan nem tudom, hogy Mich honnan szed össze ilyen pasikat, de egyszer elvihetne oda.
- Semmi gond – vigyorgott. – Charlotte, ugye?
- Igen. És benned kit tisztelhetek?
- Sirius Black.
- Egy Black? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Sokat hallottam róluk. Eléggé elszántan támogatja a családjuk az aranyvér mindenekfelett elvet. Persze ezt is Michelle-től tudom, ugyanis én Franciaországba jártam iskolába. Méghozzá a Beauxbatons-ba. Azt választottam, mert így lehetőségem nyílt megtanulni franciául, és mert anya is oda járt. Michelle természetesen roxfortos volt. Ő az mellett döntött.
- Látom hallottál a családom „hírnevéről” – mondta megvetően.
- Miért, te nem…
- Engem már jó régen kitagadtak, úgyhogy, ha kérhetem ne is emlékeztess rájuk.
- Ó, bocsi – Még egy égés. Szuper. Látom, biztos jól elleszünk.
- Khm – köszörültem meg a torkom. – Kimennél?
- Ja persze, persze. – Azzal becsukta maga mögött az ajtót. Ez aztán pompásra sikeredett. Még egy ilyen és elásom magam. Ó, édes, Merlin!
Szép lassan lezuhanyoztam, majd mikor már felöltöztem és fogat is mostam, elindultam a konyha felé. Szükségem volt a napi koffein mennyiségemre. Igaz, ez a zuhanyzós incidens kiverte a szememből az álmot, de kávé akkor is kell.
Michelle már ott ült a kerek étkezőasztalnál, mikor én megérkeztem. Az étkező rész egybe nyílt a konyhával, csak egy pult választotta el a kettőt egymástól. Ekkor jelent meg Sirius, csókot lehelt húgom ajkaira, és lehuppant az egyik székre.
A hangulat kissé megfagyott körülöttünk. Néma csendbe burkolóztunk, és én, hogy csináljak valamit, töltöttem kávét a macis bögrémbe. Tudom kissé gyerekes, de én imádom. Öntöttem hozzá tejet is, és bevágtam a mikróba. Igaz, hogy varázslattal is felmelegíthettem volna, de mivel ebben a házban csak muglik laktak, kerültem a feltűnést, és szép lassan hozzászoktam a varázstalan életmódhoz. Legalábbis itthon. Persze sokszor használtam a pálcám, de ha nem volt muszáj, akkor nem. A lakás is úgy volt berendezve, hogy ha bárki betéved, semmi ne keltsen gyanút. Használtunk telefont, hűtőt, mikorót, tv-t, számítógépet. Mindent, amire egy átlagos embernek szüksége van.
A pittyegés jelezte, hogy kész a kávém. Kinyitottam a gép ajtaját, és kivettem a forró italt. Csakhogy az annyira meleg lett, hogy a bögre füle is átforrósodott. Így mikor hozzáértem – hála „reflexeimnek” -, elejtettem. Nem is én lettem volna, ha nem ez történik. Egy gyors pálcamozdulattal összeforrasztottam a bögrém, és felszárítottam a padlót. Majd megismételtem korábbi műveletemet, de most vigyáztam, hogy ne melegítsem túl a kávém. Mikor elkészült, letelepedtem Michelle mellé. Lassan szürcsölgetni kezdtem az italom, és hallgatásba mélyedtem.
- Tudod – kezdte Sirius -, megspóroltál volna magadnak egy csomó időt és energiát, ha varázslattal melegíted meg. – Bökött a bögrémre. Én mérgesen pillantottam rá.
- Tudod, semmi közöd hozzá, hogyan csinálom – feleltem, és annyi gúnyt próbáltam vegyíteni a hangomba, amennyit csak tudtam.
- Lotte! – szólt Michelle. A hozzám közel állók, mindig így hívnak. Vagy Lolónak.
- Mi van? – fordultam felé. Ő csak a homlokát ráncolta, és megadóan sóhajtott.
- Semmi.
- És, hogy ismerkedtetek meg? – tereltem el a témát. Főként Michelle-hez intéztem a szavaimat.
- Igazából látásból már ismertük egymást. Együtt jártunk a Roxfortba. Sirius hetedéves volt, mikor én negyedéves.
- Én a Griffendélbe jártam, Michelle pedig a Hollóhátba. – Húgom csak bólogatott. - És, te?- kérdezte Sirius. – Rád nem emlékszem.
- Nem is emlékezhetsz, mivel Lotte Beauxbatonsos volt – felelte helyettem Michelle.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy szerettem volna franciául tanulni, és anyu is oda járt. Ezért inkább oda mentem.
- Értem.
- Amúgy visszatérve a kérdésedre, tegnap összefutottunk az Arany Cikeszben. Aztán… gondolom a többit magadtól is kitaláltad – vigyorgott Mich.
- A Roxfortban nem voltatok együtt? – kérdeztem.
- Nem, mert akkor még Sirius nem foglalkozott volna egy negyedévessel. Igaz?
- Hát, kábé így van. De tegnap mikor megpillantottam Mich-t, már elég feltűnő jelenség volt – vigyorgott. Michelle rákacsintott.
- Kellett idő, amíg kikupálódtam.
- És… - próbáltam bevezetni a kényes témát -, most együtt vagytok? – Michelle Siriusra pillantott.
- Valahogy úgy – Nem volt túl meggyőző. De az ő dolguk.
- Na jó, most már mennem kell. – Állt fel Sirius. Csodálkozva fordultam felé.
- Te dolgozol szombaton? – kérdeztem.
- Valami olyasmi – tért ki a válasz elől. Összehúzott szemekkel vizsgálgattam. Ez nagyon nem tetszik nekem. – Sajnos a háború betesz. – Nekem ez nem volt elég magyarázat.
- Este összefutunk? – szavait Michelle-hez intézte.
- Hát persze – mosolygott. – És ismét az Arany Cikeszben?
- Ne, ne. Találkozzunk inkább a Dörgő Pálcában. Ott lesz pár haverom. Bemutatlak nekik.
- Oké – felelte Mich, majd Sirius hosszan megcsókolta. Én tüntetőleg elfordultam.
- Amúgy nem kéne ilyenkor óvatosabbnak lenni? – kérdeztem. – Mármint, hogy minden este eljártok. Elvégre vigyáznunk kéne… Ki tudja, mikor támadnak meg – mutattam rá a problémára.
- Lotte, túl paranoiás vagy!
- Mondjuk, van alapja – gondolkozott el Sirius. – De én vigyázok rá! – mosolygott. – Nem hagyom, hogy baja essen. – Nekem aztán nem kell bizonygatnia. - Charlotte – javítottam ki. Nem emlékszem, hogy megengedtem volna neki, hogy Lotte-nak hívjon.
- Jó, Charlotte – nyomta meg a nevem. – Neked nincs kedved jönni? – Elgondolkoztam a kérdésén. Igaz, hogy élt bennem egyfajta félsz, de tulajdonképpen elmehetnék. Úgyis olyan régen ruccantam már ki. Na meg rajta tarthatnám a szemem.
- Tudod, mit? Elmegyek – válaszoltam. Ő egy bólintással nyugtázta, majd még homlokon csókolta Mich-t és elment.
- Te tényleg eljössz velünk? Miután annyit nyaggattalak, hogy gyere, például tegnap is? – nézett megrovóan, aztán elmosolyodott. – Na, végre. Legalább bepasizhatsz!
- Nem az a célom – vontam vállat.
Egy biztos, érdekes este elé nézünk…