Londonra az éjszaka csendje borított sötét leplet. Az utcai lámpák megannyi rovart gyűjtöttek fénykörükbe, miközben kitartóan világították az utat az arra tévedt egy-két embernek, akik még csak most készültek haza térni a hosszúra nyúlt túlórájuk után. A Big Ben óráján már csak percek voltak hátra, hogy a nagymutatója elérje a tizenkettest, ezzel adva jelét, hogy kezdetét veszi a következő huszonnégy óra.

Eközben egy sikátoros negyedben egy női cipősarok egyenletes kopogása, és viselőjének szapora zihálása törte meg az éjszaka csendjét. Szőke haja, szinte világított az indigókék ég alatt, és meg-meglibbent futás közben. Zaklatottan tekingetett hátra a válla fölött, közben megszállottan szaladt előre. Kezében egy hosszú, faágra emlékeztető valamit szorongatott, mintha abban volna minden reménye.

Hirtelen pukkanás hasított a levegőbe, és ezt egy csuklyás alak megjelenése követte. A nő hátrakapta a fejét, s mikor megpillantotta, fokozta az amúgy is gyors iramot. Az idegen is futásnak eredt, és még mielőtt a nő bármit is tehetett volna megindult felé egy színes fénycsóva. Ő sikítva hasra vágódott, majd amilyen gyorsan csak tudott a hátára fordult. De már nem tehetett semmit. A pálcája kirepült a kezéből, bele a támadójáéba. A csuklyás felemelte jobb kezét, és ujját a bal alkarjához érintette. Egy pillanat volt csupán az egész, de a nő tudta, minden elveszett.

Ekkor újabb pukkanások hallatszódtak, és ezzel egy időben megjelent még négy további idegen, akik mind olyan öltözetet viseltek, mint társuk.

-    Végre megvagy! – szólalt meg egyikük, akinek olyan jeges hangja volt, hogy a nőnek a hideg futkározott a hátán. A köpeny csuklyájához emelte vakítóan fehér kezeit, és felfedte arcát. Olyan horrorisztikus látványt nyújtott, mintha nem is emberi lény lett volna. Szemei vörösen izzottak, pupilláját csupán egy vékony rés jelezte. Ajkai annyira penge vékonyak voltak, hogy csak igen közelről lehetett felfedezni létezésüket. Kísérteties jelenséget keltett, és ezt csak fokozták a körülötte álló csuklyás alakok.

-         Inkhább á hálál, de nemh kápódh meg, ámit ákárszh! – visította a nő, erős francia akcentussal.

-         Abban is részed lesz, ne aggódj! – susogta szinte szelíden Voldemort.

-         Lám, lám, lám. Egy újabb „hőssel” van dolgunk – gúnyolódott az egyik álarcos. – Mondja csak Mis Binosh, mi vette rá, hogy hozzámenjen egy muglihoz?! – Köpött az aszfaltra a férfi. - Vagy szólítsam inkább Isabellenek?

-         Mrs. Fósterh á nevhem, és büszkhén vállhálom a férjhem! – felelte dacosan.

-         És ezzel alá is írja a halálos ítéletét – vihogott egy másik csuklyás.

-         Hallgass! – szólt rá ridegen Voldemort. – Ideje véget vetni a játszadozásnak! Szóval? – fordult fenyegetően a nő felé.

-         Nemh móndhok sehmmit! – felelte Isabelle remegő hangon.

-         Így is jó. – A Sötét Nagyúr csak egy hirtelen mozdulatot tett, és a nő már visítva fetrengett a földön. Úgy ordított, mintha most élte volna át a poklok poklát.

-         Még most se? – Majd lassan leeresztette pálcáját.

Isabelle csak zihált a szörnyű kín emlékétől, miközben ragyogó türkiz színű szemébe könnyek gyűltek. A gyerekeire gondolt és a férjére. A hétéves Charlotte-ra, aki mindig gyermekdeden ügyetlenkedett, és ahányszor csak alkalma volt bajba került, az ötéves Michelle-re, aki még annyira kislány, és mindig zavarba ejtően cserfes, és persze Samre. Nem fogja többet hallani Charlotte mentegetőzését, miért is verte le a nagymama antik vázáját, Michelle vidám kacagását, amint azt meséli, hogy apja hogyan fejelte le a polcot munka közben, és Sam búgó hangját, amint gyengéden a fülébe súgja: szeretlek.

Ezekre a gondolatokra megrázkódott, mert ez jobban fájt neki, mint az előbb a Sötét Nagyúr kezétől elszenvedett cruciatus átok. Zokogva tekintett fel Voldemortra, és szemébe nézve – hol ott tudta, ezzel mindennek vége – így szólt:

-         Teh is embehből vágyh, ésh nemh kehülheted elh á sohsod! Egyszeh nekedh ish végedh lehsz, meht nemh vágyh hálhátátlán!

A Sötét Nagyúr oldalra billentette a fejét, és úgy nézett a nőre, majd fagyosan felelt

- Ebben tévedsz! – Majd suhintott pálcájával, mire megindult Isabelle felé egy zöld fénycsóva.

Csak egy pillanat volt, de ő dacos maradt, és így nézett farkasszemet a halállal. Voldemort nem is sejthette, hogy ezzel a tettével olyan lavinát indít, ami talán az ő sorsát is megpecsételi.

Valahol Angliában két kislány hangosan zokogva vette tudomásul a hírt, miszerint anyjukat holtan találták. Isabelle Binosh-t, aki egy nagy aranyvérű francia nemzedék leszármazottjának tagja volt. Akárcsak lányai…