Piton az igazgatói iroda lépcsőjén állva merengett el azon, hogy tulajdonképpen miért is hivatta magához Dumbledore a mai este. Semmi kedve nem volt ideevickélni, és még inkább belegondolni, micsoda borzalmak is várnak rá odafent.

Mikor felért, unottan kopogott hármat. Semmi válasz, így fogta, és lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorogva kitárult. Bent sejtelmes félhomály uralkodott, misztikus fénnyel világítva meg a szobát. Piton óvatosan beljebb merészkedett, majd körbekémlelt. Dumbledore-t egyelőre nem látta sehol. Bele se mert gondolni, mit művelt már megint az idős mágus. Miközben ezen tűnődött, tekintete az üres citromporos üvegek, cukros, valamint csokis papírok halmán állapodott meg. Mint a villám, úgy hasított belé a felismerés. A nap is stimmelt. Szerda. Dumbledore elveszti az önuralmát, és tonnaszámra eszi a citromport – a többi nyalánkságról nem is beszélve -, amely hatására olyan tüneteket produkál, mint egy drogos. Vagy még annál is rosszabbakat. Sokkal rosszabbakat.

Piton amilyen gyorsan csak tudott, elindult a kijárat felé, de már késő volt. Hirtelen (az ég tudja honnan) elé ugrott Dumbledore. Az igazgató rikítórózsaszín talárt viselt, és a szakállába is hasonló színű masnik tündököltek, miközben hosszú ezüstös haját egy csili-vili pillangó díszítette. Szemei ijesztően huncutul csillogtak – Piton legnagyobb ijedségére. Mardekáros professzorunk rosszat sejtett, és nem is alaptalanul.

-         Már vártalak, fiam – hunyorgott félhold alakú szemüvege mögül, amin – Piton eddig nem vette észre – swarovski kristályok lógtak. Ez már aztán tényleg túlzás – gondolta. - Kis smucig, itt sír mindig, mennyire csóró, nem tudja kifizetni a tanárokat, de bezzeg erre telik a kis nyugdíjából! Ha!

-         Foglalj helyet! – mutatott egy előkészített székre Dumbledore. Piton inkább állva maradt, nem akaródzott leülnie.

-         Mit óhajt, uram? Mert gondolom azért hivatott, hogy közöljön velem valamit.

Dumbledore derűsen mosolygott. Azt hiszi, ezzel átverhet. Milyen átlátszó ez a gyermekded viselkedés! Az öreg varázsló vidáman fordult Piton felé:

-         Jaj, fiam! Megint annyira lehangoló az öltözéked, engedd meg, hogy kiszínesítselek!

-         Még mit nem! – mordult fel Piton. Ez megőrült! (Bár ez nem újdonság…)

-         Sajnálom, Perselus, de ez nem eldöntendő kérdés! – szólt ugyanolyan derűsen, mint eddig, ha nem még jobb kedvvel. Piton menekülőre fogta a dolgot, de tudta haszontalan, ugyanis Dumbledore olyan zseniálisan bánt a pálcájával, amilyen bolondul viselkedett. Természetesen Piton tisztában volt mindezzel, így nem is futhatott el az idősebb mágus elől. Egy pillanat alatt a székben találta magát, és Dumbledore közelített felé, extra sebességgel. Az ember nem is hinné, hogy képes egy öreg varázsló egy kisrepülőhöz hasonlatos száguldásra. Csak úgy süvített.

-         Na, lássuk csak! – elmélkedett hangosan Dumbledore. – Milyen színű masnit tegyünk a hajadba? Van itt minden: hupilila, égszínkék, ciklámen, napsugársárga, vörös – ezt a szenvedélyes éjszakáimhoz használom -, eperszínű, jé, még humuszszínű is van! - Piton bele se mert gondolni, milyen is az a humuszszín. – De van még csokibéka barna, szivárvány, babakék, babazöld – Babazöld?! -, babapiros… Válassz!

-         El akarok menni!

-         Ez nem válasz – mosolygott jóindulatúan (?) az öreg. – Hát, jó… Akkor én majd választok helyetted! Hm, sose voltam jó döntéshozásban. Nehéz ügy. Olyan színt kell találni, ami kiemeli a hajadat és a szemedet… Azt hiszem, a napsugársárga a legmegfelelőbb – Azzal fogta, kivette a masnis dobozából az előbb említett színűt, és dudorászva Piton hajába tűzte. Vagyis csak tűzte volna, ha az hagyja; de Pitonnak esze ágában sem volt. De innen már nem menekülhetett, Dumbledore egy pálcaintéssel befonta és a hajába helyezte a masnit. Miután Piton azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, rázendített egy dalra és szökdécselve körbeugrálta a székben ülő bájitaltan professzort.

-         Napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra, újra érzem a balatoni lázat, Budapest várhat míg vége van a nyárnak… - Piton ordítani tudott volna, de már annyi ereje sem volt, hogy sírva fakadjon. Szerencséjére ekkor nyílt az ajtó, és McGalagony dugta be rajta a fejét. Az átváltoztatástan tanárnő megdöbbent arccal szemlélte a bent zajló eseményeket. Piton hálája jeléül az ég felé emelte tekintetét, és elmormolt egy köszönömöt. Mikor Dumbledore észrevette a professzorasszonyt, egy pillanatra abbahagyta az éneklést, és megkérdezte:

-         Áh, Minerva! Nincs kedve csatlakozni? Magának is van masnim! Milyet szeretne? Kegyedhez azt hiszem, a hupilila illene… - McGalagony döbbent arcára halvány mosoly ült ki.

-         Szívesen, Albus. De én jobban örülnék a humuszszínűnek…

Piton újra depresszióba esett, és elkönyvelte magában, hogy ez élete eddigi legrosszabb napja. Ám fogalma sem volt arról, hogy a java még hátra van. Ugyanis egy perccel később Dumbledore és McGalagony rázendítettek a Körben áll egy kislánykára…