-         Fanny! Igyekezz, kincsem, mert el fogtok késni! Apu már vár a kocsiban! – kiabáltam fel kislányomnak.

Lábdobogást hallottam, majd lefelé futva, borzas hajjal megállt előttem. Büszkén néztem végig lányomon. Haja ugyanolyan göndör volt, mint az enyém, ám a színét apjától örökölte. Világosbarna tincsei lazán hullottak arcába és kék szemeit ragyogva emelte rám. Alig múlt még hét éves, de már könyv nélkül a hóna alatt egy lépést sem tudott megtenni.

Kintről hirtelen dudaszó térített magamhoz. Egy július végi, meleg nyári nap volt, és hivatalosak voltunk ebédre a nagyszülőkhöz. Leguggoltam Fannyhoz, majd szorosan magamhoz öleltem:

-         Aztán viselkedj jól a nagyiéknál! – simítottam végig fejecskéjén.

-         Én mindig szépen viselkedek – nézett rám durcásan. – De anyu!

-         Igen?

-         Te miért nem jössz?

-         Jaj, kicsim! Tudod, hogy most nem érek rá! Nagyon szívesen mennék, de holnapra mindenképpen be kell fejeznem a cikkem. – Erre szájacskája egy kicsit legörbült. – De apu ott lesz, és ebéd után már haza is hoz.

-         Fanny! – Ekkor az ajtóban megjelent Alex. Amint megpillantottam, egy mosolyt küldtem felé. Kék szemeivel ahogy ránk nézett, láttam, hogy arca felderül. Akárcsak lányomnak, neki is világosbarna haja volt, mely a vállára omlott. Egy csábos mosolyt küldött felém, mire én elnevettem magam. – Anyu megint feltart, igaz? – Lányom helyeslően bólintott.

-         Ó, szóval én vagyok a hibás! Az mind nem számít, hogy a kisasszony, a könyve nélkül nem akart elindulni, ugye?

-         Pontosan – vigyorgott rám Fanny.

-         Na jól van, induljatok! - adtam ki az utasítást.

-         Majd jövünk! – búcsúztak integetve. Már az ajtóban voltak, mikor Fanny felsikkantott.

-         Anyu!

-         Igen? Mi a baj?

-         A nappaliban hagytam Mézi urat. – Kislányom Mézi urat – a plüss játék mackót - az első születésnapjára kapta, és akár a könyvei nélkül, nélküle se tett egy tapodtat sem.

-         Jól van, megyek, idehozom, ne vedd le a cipőd.

Azzal elindultam, vissza a nappaliba. A tévére pillantva láttam, hogy éppen a reggeli Híradó megy. Mézi úr a kisasztalon „pihent”, a müzlistállal együtt, amit Fanny hagyott ott miután elfogyasztotta reggeliét. Éppen emeltem fel a macit és az edényt benne a maradékkal, mikor a pillantásom ismét a képernyőre tévedt. Amit akkor láttam, attól elállt a szívverésem, és a müzlistál - a benne hagyott tartalmával együtt - a padlóra érve csörömpölve darabokra törött. Ez nem lehet! A kanapéra rogytam, miközben, csak tompán érzékeltem a külvilágot. Alex sietett oda hozzám:

-         Molly, szívem, minden rendben? – Én nem feleltem. Majd apró lábak dobogását hallottam, és Fanny is megjelent.

-         Anyu? – De én csak a képernyőre meredtem, nem bírtam megszólalni. Őt láttam. Biztos voltam benne. És azt mondták, hogy szökött fegyenc, veszélyes, és aki látja, értesítse a rendőrséget.Nem! Hogy lehetne? Az a Sirius, akit én ismertem, soha nem ártott volna senkinek ok nélkül. Miért? Egyáltalán, hogy kerül a hírekbe? Nem, nem és nem! Itt valami tévedés lesz. Ez biztos. Sirius, soha… Ő soha… Hirtelen felszakadtak a múltbéli sebek, és nem érzékeltem a külvilágból semmit. Visszarepültem az időben, és annak a tinédzsernek a bőrébe bújtam, aki az utcán térdel, és rázza a zokogás. Pedig már azóta eltelt tizenöt év. Életem legnehezebb időszaka volt kivernem a fejemből. Maga volt a Pokol. Még most is gondoltam rá. Nem telt el úgy nap, hogy ne tettem volna. Örökké bennem él, és élni is fog. De ez, túl hirtelen jött. Ráadásul, veszélyes bűnözőnek titulálják. Könnyek szöktek a szemembe, de lassan erőt vettem magamon, és pillantásom lányomra és férjemre szegeztem.

-         Nincs semmi baj – suttogtam. Majd remegő kézzel lehajoltam, hogy összeszedjem, ami a müzlistálból maradt. De annyira sokkos állapotban voltam, hogy képtelen voltam rá. Hirtelen éles, szúró fájdalom nyílalt kezembe. Odapillantottam. Az ujjamból, vérpatak serkent, és lassan lecsordult az üvegdarabokra.

-         Molly! Ne csináld! Jól vagy? Megyek, hozok ragtapaszt!

-         Nem szükséges. Nincs semmi baj – ismételtem suttogva. Meredten bámultam magam elé, olyan benyomást kelthettem, mint aki megőrült. Szemeim elfátyolosodtak, nem voltam jelen. A valóság csupán egy álomnak tűnt, mintha nem is létezne.

-         De igenis baj van! – kezdte idegesen Alex. Hangja, mintha visszahúzott volna egy hatalmas szakadék széléről. – Még soha nem láttalak ilyennek! Mi készített így ki? Mit láttál? – Kislányom közben ijedt arcot vágott és nem tudta mi ez az egész. Ha másért nem, hát értük össze kell szednem magam!

-         Se… semmit – kezdtem rekedten. – Jól vagyok – hangom már erősebben csengett -, menjetek csak! – Fanny megrázta a fejét és odaszaladt hozzám.

-         Nem, anyu! Én nem megyek! Veled akarok maradni! – Segélykérően pillantottam Alexre. Ő mélyet sóhajtott.

-         Jól van, akkor telefonálok, hogy nem megyünk.

-         Ugyan, erre semmi szükség, menjetek csak! – próbáltam erősnek látszani. Ekkor, megcsörrent Alex telefonja.

-         Halló? – szólt bele, majd egy bocsánatkérő pillantás kíséretében kiment telefonálni az előszobába. Én eközben Fannyt simogattam, aki még mindig mellkasomba fúrta arcát, és gondolataimba merültem, melyek még mindig Sirius körül forogtak. Majd pár perccel később férjem ismét megjelent, és nem volt túl boldog.

-         Sajnálom Drágám, de úgy néz ki, el kell utaznom. A cégtől hívtak, és Vance nem képes mást küldeni. – Én megértően bólintottam.

-         Menj csak, megleszünk mi ketten Fannyval, igaz? – emeltem rá a tekintetem. Ő lassan bólintott, majd kibontakozott ölelésemből, és apjához szaladt. Férjem felkapta, egy puszit nyomott arcára, majd hozzám lépett, és homlokon csókolt.

-         Jövök, amilyen gyorsan csak tudok – mondta. Azzal letette Fannyt, és kisietett a kocsihoz. Lányom követte, és az ajtóból integetett, miközben Alex beindította az autó motorját, és elhajtott.

Fannyt kihajtottam játszani, annyira szép idő volt - a madarak csicseregtek, a nap sütött.  Közben én magamhoz vettem laptopom, és nekiálltam a cikk megírásának. De hiába. Képtelen voltam arra gondolni, amiről írnom kellett volna. Csak meredten bámultam a monitort, és Siriuson járt az agyam. Egyre csak Őt láttam magam előtt. Pajkos mosolyát, ragyogó szemeit, fekete haját, amelynek pár kósza tincse arcába lógott. Meg-megráztam fejem, hátha sikerül a révületemből valahogy kiszakadnom. Mindhiába.

Ekkor kislányom kiáltására lettem figyelmes. Engem szólított. Felsóhajtottam, visszahajtottam a laptopom fedelét, majd elindultam kifelé az udvarra.

-         Mi az, kicsim? – Ő válasz helyett csak megrázta fejét, és egy irányba mutatott, méghozzá a hátsó kiskapu felé.

-         Anyu, nézd! – Amerre Fanny nézett, én is arra fordítottam, tekintetem. Egy medveszerű fekete kutyát láttam, akinek a szőre össze volt csomósodva, és csont sovány volt. Szinte vonszolta magát. Iszonyú megrázkódtatáson mehetett keresztül. A látványtól földbe gyökeredzett a lábam. – Segítenünk kell szegénynek! – folytatta Fanny könnyes szemmel. Én csak bólintottam.

-         Menj, kicsim, dobj össze valami ennivalót neki a maradékokból, én meg behozom!

Kisiettem a kapun, és leguggoltam a fekete kutyához. Kezeim elkezdtek remegni. Ahogy rám emelte tekintetét, hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha láttam volna ezeket a szemeket. Nem, az nem lehet! Márpedig ebben szinte biztos voltam. Lassan, remegő kezemmel végig simítottam a fején, majd gyengéden megpróbáltam felemelni. Nem volt annyira nehéz, tekintve, hogy mennyire le volt soványodva szerencsétlen. Bevittem a házba, majd letettem, előkotortam valahonnan egy pokrócot, és ráfektettem. Majd Fanny is odalépett. Ő is leguggolt és a kezében lévő két edényt a földre helyezte. Az egyik vizet, a másik ételt tartalmazott. A kutya nagy nehezen feltornázta magát, és neki esett az elé tett tálak tartalmának. Szánakozva néztem, de mintha valami mást is éreztem volna. Ugyan! Megráztam a fejem. Közben Fanny kezecskéjével elkezdte simogatni.

-         Kicsim, ne! Ilyenkor a kutyákat nem szabad piszkálni! – Azzal elkaptam a kezét. Az állat nem tett semmit, nem kapott utána, nem tett hirtelen mozdulatot. – Most legjobb lesz, ha békén hagyjuk – fordultam Fanny felé. Ő még mindig aggódva pislogott az új jövevényre.

-         Anyu!

-         Igen?

-         Én itt maradnék vele. – Én erre mélyet sóhajtottam. – Jól van, rendben. – Majd felálltam, kikaptam a kisszekrényből még egy pokrócot meg egy jól megtermett párnát, és visszaballagtam Fannyhoz. – Gyere, kincsem! – Azzal fogtam a párnát, letettem a kutya mellé a földre, majd ráültem, és megpaskotam a mellettem maradt üres helyet. Fanny mellém is telepedett, ráhajtotta fejét a vállamra, majd én magunkra terítettem a takarót. Így figyeltük a fekete kutyát. Időközben befejezte az evést és az ivást, majd kényelembe helyezte magát, és onnan meresztette ránk nagy barna szemeit. Időközben elkezdtem nagyokat pislogni, eléggé kimerültem. Mellettem Fanny, körülbelül öt perc múlva már az álmok mezején járt, és lassan én is követtem, pedig dolgoznom kellett volna.

Pár óra múlva ébredtem fel, addigra már kezdett szürkülni. Magamban átkozódtam egy sort, amiért nem haladtam semmit a munkámmal, és oldalra pillantva láttam, lányom még édesdeden alszik. Nem volt szívem felébreszteni, így hát halkan felnyaláboltam, és csak akkor vettem észre, hogy a kutya, időközben odakuporodott mellém. Hirtelen melegség járta át egész valómat, de fogalmam sem volt, mitől, vagy miért. Megrántottam vállam, majd elindultam Fannyval az emelet felé. Belefektettem az ágyába, betakargattam, és mellé tettem Mézi urat. Még vetettem rá egy pillantást, majd csendben kiosontam, és visszaindultam a nappaliba. A fekete kutya időközben felébredt, és éberen figyelte minden mozdulatom. Én a kanapéhoz vándoroltam, és kinyitottam laptopom, hogy elkezdjem végre a munkám. Tudtam, egész éjszakás virrasztás lesz ebből. Meglepetésemre a kutya követett. Ismét a lábamhoz kuporodott, én meg automatikusan elkezdtem simogatni.

Hirtelen szikrát kaptam, és nekiálltam a cikk megírásának. Egész hamar végeztem is vele, olyan tizenegy felé járhatott az idő, mikor lecsuktam masinám fedelét, és elégedetten dőltem hátra. Izmaim kissé elgémberedtek, ezért felálltam, és nyújtóztam is egyet. Aztán ásítottam egy hatalmasat, és mivel még rendet kellett varázsolnom magam körül, a kávéfőzőhöz léptem, és nekiálltam, hogy készítsek magamnak egy kis élénkítő nedűt.

Mikor lefőtt a jó erős feketém, úgy gondoltam, kiülök kicsit a kertbe, hogy a friss levegő felrázzon kómás állapotomból. Odasétáltam a tolóajtóhoz, amin keresztül ki lehetett jutni a hátsó kertbe, és magamhoz vettem két pokrócot – egyet, hogy ráüljek, egyet pedig, hogy azzal takarózzam -, majd kiléptem a teraszra. Amikor vissza akartam tolni az ajtót, a kutya megbökött orrával, én pedig rápillantottam.

-         Te is jössz? – kérdeztem tőle. Ő mintha csak értette volna, ráérősen kisétált előttem. Én erre elmosolyodtam, majd még gyorsan visszaszaladtam a bögre kávéért, és hoztam egy kis nasit a kutyusnak is. Illetve hoztam volna, ha találtam volna. Pedig tisztán emlékeztem, hogy igenis volt elég, elvégre tegnap vásároltam be. Alex meg csaknem ette meg egy nap alatt az egészet. Hát ez fura. Nagyon fura. Benéztem a hűtőbe, és onnan is hiányzott egy-két dolog. Mi történt itt? Sáskajárás? Na mindegy, gondoltam, majd kisétáltam az udvarra. Mikor kiléptem a teraszra, a kutya ott ült a füvön velem szembe és várta, hogy én is kijöjjek.

Megfordultam, hogy behúzzam magam mögött a tolóajtót, és mikor visszafordultam, majdnem szívrohamot kaptam, az ájulás kerülgetett, és éreztem, a kávésbögrém a kávémmal együtt – akárcsak a müzlistál reggel - lassan kicsúszik a kezeim közül, majd egy pillanattal később csörömpölve landolt a földön apró kis darabokra törve, és kifröccsentve annak tartalmát is. Nem tudtam mozdulni, a látványtól földbe gyökeredzett a lábam, a torkomat szorító érzés fogta el, és remegni kezdtem. Majd dadogva csak ennyi futotta tőlem:

-         Si… Si… Siri… Sirius? – Ahol még az előbb a kutya ült, most Ő állt, Ő nézett velem szembe, az Ő alakja magasodott fölém, az Ő szemei bámultak rám, az Ő tekintete kereste az enyémet. Azt hittem, menten elájulok. Biztos csak álmodom, a képzeletem játszik velem, az őrület peremére kerültem. Hogyan? És… és… Alig lehetett ráismerni. Nagyon lesoványodott, a haja kétszer - ha nem háromszor - volt hosszabb, mint korábban, össze is csimbókosodott. Én csak bámultam rá, mintha az idő közben megszűnt volna létezni. Egy lépést tettem felé, meg akartam bizonyosodni, ez nem álom. Mikor lábam elindult a talajon, Ő is tett egy kósza mozdulatot, majd rekedten megszólalt:

-         Molly, én… - Nem hagytam, hogy befejezze. Odaléptem hozzá, és az ujjam a szájára tapasztottam, pont úgy, ahogy ő tette egykor. Hangján hallatszott, hogy elszokott a beszédtől. Lassan felemeltem fejem, és mélyen a szemébe néztem. Láttam benne a sok szenvedést, láttam benne - illetve csak sejthettem -, hogy miken mehetett keresztül, és felfedeztem benne régi önmagát. Nem hunyt ki még benne a tűz, sőt, mintha erősödött volna. De ahogy rám nézett, megváltozott a tekintete. Eltűnt a bosszú tüze, amit csak egy pillanatra láttam a tekintetében, és átadta a helyét valami egészen másnak. Talán csak a szemei őriztek meg valamit abból a Siriusból, akit én ismertem. Mert megváltozott, nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Mi mindenen mehetett keresztül? Mi történt vele? Biztos voltam benne, hogy megjárta a Poklot. Ezt mutatták szemei. De most nem akartam ilyeneken gondolkodni, a lényeg, hogy itt van. Annyi érzés kavargott bennem, és ez mind a hirtelen felbukkanásának volt köszönhető. Öröm, hogy látom, bánat, azért, amit a szemeiben láttam, ami arról árulkodott, mi minden történt vele, harag, mert csakúgy kénye-kedve szerint megjelent, bűntudat, Alex és Fanny miatt, és szomorúság azért, ami velünk történt. Elszakított a sors, a háború, a túlzott féltése, messze sodort minket egymástól az élet. És most mégis itt van, mégis visszajött, talán csak egy percre, talán egy éjszakára, talán egy napra. Talán. Bárcsak, bűntudat nélkül csókolhatnám meg! Bárcsak egyetlen percre, eltűnne a világ körülöttünk! Bárcsak, bárcsak, bárcsak! De ez nem ilyen egyszerű.

Ennek ellenére mégis megöleltem. Ő nem szólt semmit, egyszerűen magához szorított, én pedig hozzábújtam. Lassan felemelte a kezét. Elkezdte simogatni a hajam, és éreztem, hogy magába szívja az illatom. A pillanat varázsa. Ezért érdemes élni. Abban a percben nem tudtam, mit kéne tennem. Ő ismét a karjai közt tartott, és ez olyan volt nekem, mintha valóra vált volna, a legbenső álmom. De nem feledkezhettem meg a családomról. Ők legalább olyan fontosak számomra. Miközben ezen gondolkoztam, Sirius lassan eltolt magától, hogy ismét a szemembe nézhessen, majd így szólt:

-         Annyira hiányoztál!

-         Te is nekem – válaszoltam halkan. – Sirius?

-         Igen?

-         Mi történt veled?

-         Ez nagyon hosszú történet – mondta, és mintha a hangja furcsán csengett volna közben. Én meg beértem ennyivel. Végül is, a múlt már nem számít. Nem lehet rajta változtatni. – Gondolom, hallottad a hírekben, hogy szökött fegyenc vagyok – hangjában keserűség érződött.

-         Igen, de nem hittem el. És még most se hiszem, hogy képes lennél megölni valakit. Főleg nem tizenhárom embert.

-         Akkor te vagy az egyetlen – mondta.

-         De hát… A barátaid? – kérdeztem tétován. Erre arca elsötétült, és rögtön le is szűrtem, ezzel kényes témára tapintottam.

-         Ez is a történetem része. Azt hiszik, elárultam Jamest és Lilyt – sóhajtott keserűen. – Bár, nem tagadom, én tehetek a halálukról.

-         Ne mondj ilyet! – csak ennyit tudtam kinyögni. Ő megrázta a fejét.

-         De ez most nem számít, nem ezért jöttem – folytatta, és mintha valami olyasmit motyogott volna az orra alatt, hogy úgyis bosszút áll, és megvédi Harryt. Én ezt nem tudtam mire vélni, úgyhogy eleresztettem a fülem mellett. – Azért jöttem, hogy lássalak. Talán utoljára. Örülök, hogy boldog vagy – mondta, majd végig simított arcomon.

-         Hogy lehetnék boldog ezek után? – kérdeztem tőle. – Hogy lehetnék boldog, hogy tudom, te szenvedsz? És az ég tudja még, min mentél keresztül! – Hangom erősödött, már szinte kiabáltam.

-         Ne törődj velem! – csitítgatott.

-         Ne törődjek?! Ez nem ilyen egyszerű! Sirius, azt hiszed nem gondoltam rád tizenöt éven keresztül?! Óh, nem! Szinte nem telt el úgy nap, hogy ne jutottál volna eszembe, hogy ne gondolkoztam volna el rajta, vajon mi lehet veled! És most, ma reggel, amikor bemondták a hírekben, hogy megszöktél a börtönből, teljesen kikészültem! Én… én… - majd hangom elcsuklott, és a sírás kezdett el kerülgetni, pedig megfogadtam magamban, nem sírok. De mégis megadtam magam a könnyeimnek, pedig nem akartam gyengének látszani. Ő magához szorított, majd ezt suttogta:

-         Ne sírj, Molly! Miattam ne! Nem éri meg! – Én erre finoman beleütöttem a vállába.

-         Még hogy nem éri meg! Jaj, Sirius! Ha tudnád, mit jelentesz, és jelentettél nekem!

-         Hidd el, tudom! – morogta békítően. Én eltoltam magamtól, és belenéztem a szemébe.

-         Dehogy tudod! Különben nem mondanál ilyet! – most már suttogtam.

-         És te tudod, hogy mit jelentesz nekem? – kérdezte. – Amíg Azkabanban voltam – emlékszel mit meséltem erről a helyről? – Halványan derengett valami, így bólintottam. – Ott többek között átéltem azt a napot újra és újra, mikor elmentem. – hangja egyre halkabb lett, miközben arcunk egyre közelebb került egymáshoz. A lelkiismeretem valahol nagyon mélyen persze csengett, de én már nem törődtem vele. Lehet, hogy most látom utoljára. Ajkainkat, már csak milliméterek választották el egymástól. És akkor, ott a kertben, a csillagok alatt, újra megcsókolt. Tizenöt év után újra. Annyi érzelem volt abban a csókban, amennyit nem gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik. Az elmúlt év gyötrelmei, a szenvedés, a bánat, az öröm, a szenvedély. Miután szétváltunk, Sirius halkan a fülembe suttogta:

-         Kérlek, ne haragudj! – bűntudatot véltem felfedezni a hangjában, miközben nekem kellett volna rosszul éreznem magam.

-         Ne, Sirius! Nincs miért bocsánatot kérned – leheltem neki. Ő ezt bólintással vette tudomásul, majd még egyszer magához ölelt.

-         Vigyázz magadra! – mondtam neki suttogva.

-         Te is!

Majd elengedett, még egyszer mélyen a szemembe nézett, hátrébb lépett pár lépést, visszaváltozott a nagy fekete kutyává, vakkantott egyet, megfordult, és átugorva a kerítést, még visszanézett az utcáról. Ezután megfordult, és örökre kisétált az életemből.

-         Ég veled, Sirius! – suttogtam bele a csillagos éjszakába, és hangomat elnyelte a mély sötétség.

VÉGE