Fantasztikus élményben volt részem. Repültem egy motoron miközben Siriusba kapaszkodtam, mint valami szalmaszálba. Olyan görcsösen szorítottam, hogy lehet, az már fájt neki. Bár amilyen „erős” vagyok, ezt kétlem. Hihetetlen volt ilyen felülről szemlélni a várost. Csodaszép, és egyben hátborzongató. Persze Sirius többször is kísérletet tett rá, hogy rám hozza a szívbajt. Hirtelen begyorsított, én meg erre felsikítottam, és még jobban belékapaszkodtam. Erre persze hátrafordult, és megeresztett egy huncut mosolyt. Ajaj, rosszat sejtek. Ha így vigyorog, abból semmi jó nem sülhet ki. Legalábbis számomra.

Sejtésem kábé egy perc múlva be is igazolódott. Ismét begyorsított, majd hirtelen lefékezett. Azt hittem lerepülök a mélybe.

-         Hagyd már abba! – kiáltottam neki. – Kezd tériszonyom lenni, pedig azelőtt az ilyesmivel nem volt semmi problémám!

-         Nyugi, itt vagyok! Nem fogsz leesni!

Hirtelen lenéztem, és észrevettem egy hatalmas stadiont. Ekkor beugrott valami.

-         Nem tudod, hogy ma hányadika van? – kérdeztem Siriustól.

-         Azt hiszem, hetedike. Miért?

-         Látod azt a szórakozóhelyet?

-         Hé, szivi! Most per pill nem tudom, melyikre gondolsz, mert van vagy kapásból hat, amit látok. De amúgy, hogy jön ez ide?

-         Úgy, hogy abba tartanak egy irtózatosan jó koncertet, amire el akartam menni.

-         Ezt vegyem célzásnak?

-         Veheted.

-         Oké, akkor irány a buli!

-         De hát azt se tudod… - Belém fojtotta a szót, egy sikítással megspékelve, mivel hirtelen zuhanórepülésbe kezdett.

A föld felé vettük az irányt. Nem tettem fel aggályos kérdésem, hogy vajon nem kéne-e egy kicsit óvatosabbnak lenni, és nem leszállni egy emberektől nyüzsgő helyen repülő motorral. Sirius úgy tűnik, mégis gondolt erre. Vagy olvas a fejemben, mert egy kis sikátorban szállt le, ami közel volt a koncert helyszínéhez.

-         Gyere!

-         Jaj, ne!

-         Mi van? – nézett rám.

-         Jegy nélkül sajnos nem jutunk be.

-         Elfelejtetted, kivel jöttél?

-         Ne bízd el magad! – mondtam neki. Bár tudtam, későn szólok.

-         Nyugi, a bejutás nem akadály.

-         Ha te mondod! – Azzal megrántottam a vállam.

Megragadta karom és magával húzott. Elsétáltunk a szórakozóhely bejáratig - és meglepő módon Sirius mégis tudta hova kell jönni, nem kérdeztem, honnan -, majd egy biztonsági őrbe botlottunk. Ó, remek! Kezdtem kételkedni a terve sikerességében. Ám ő, bíztatólag rám vigyorgott.

-         Jó estét! – köszöntötte az őrt. Az ugyanolyan merev maradt, mint előtte, és maximum annyit változott, hogy még csúnyábban nézett ránk. – Szép időnk van, nem? – Ez megőrült. Így akar bejutni?!

-         Parancsol, uram? – vonta fel a szemöldökét a kérdezett.

-         Csak azon elmélkedtem, vajon magát megfizetik e rendesen ezért a melóért? – váltott csevegő hangra Sirius. Én már a fejemet vertem a falba. – Tudja, én és a barátnőm – itt rám mutatott (persze én próbáltam tagadni, hogy ismerem) -, nagyon unatkozunk, és szeretnénk kicsit kikapcsolódni. – Na jól van, a legjobb lesz, ha közbelépek, mert a dolgok elég érdekesen alakultak. Mosolyogva odaléptem Siriushoz, majd a biztonsági őr felé fordultam.

-         Ne is törődjön vele! Nem gondolja ám komolyan, amiket mond. Csak tudja – itt suttogóra fogtam a hangom -, az agya, hát, hogy is mondjam… Érti?

-         Hé! – Sirius próbálta bizonyítani, hogy az ő elméjével bizony, minden rendben. – Nem is…

-         Gyere szépen! – Úgy beszéltem hozzá, mint egy gyogyóssal szokás, és megfogtam a kezét. – Most mennünk kell.

Elcincáltam az őr közeléből, majd megjegyeztem fantasztikus teljesítményét.

-         Te aztán zseni vagy, mi?

-         Hát persze!

-         Á, nem az vagy, hanem egy idióta! Ilyen dumával sehova nem engednek… - Nem fejeztem be a mondatom, mert elvigyorodott és ebből arra következtettem, hogy ha akar, igenis bevihetett volna, magyarul nem szándékozott koncertre menni.

-         Na jó, ha nem megyünk bulizni, akkor vigyél el valami jó kis helyre.

-         Oké, akkor gyere.

Majd felpattantunk a motorjára, és ismét a levegő szelét hasítottuk. Lebámultam a mélybe és feltűnt, hogy kezdünk távolodni a város fényrengetegétől. De mielőtt, megkérdezhettem volna hova visz, ő kérdezett meg:

-         És hova parancsolja a kisasszony? A tengerpart megfelelő hely a pihenésre? – Meglepődtem, de rögtön válaszoltam is:

-         Tökéletes!

Majd zuhanórepülésbe kezdett, amitől megint kitört a frász. Nem vagyok én ehhez hozzászokva! Egyre közelebb értünk a biztonságot nyújtó talajhoz. Mikor leállította a motort, én le is pattantam róla. Egy elhagyatott partrészre hozott. Csodálatos volt! Egy fennsíkszerű részen szálltunk le, melyről le lehetett látni a tengerre. A hullámok a sziklákat csapkodták, szinte megrémültem a természet ezen erejétől. Zene volt füleimnek, ahogy nem álltak meg, és ez a folytonos mozgás a végtelenséget sejtette. Maga volt az álom. Várjunk csak! Az álmom! De hiszen… Ez nem lehet! Pedig igaz volt. Minden ugyanúgy festett, mint abban az álmomban, amelyből Mrs. Barrynek hála, oly hirtelen kiszakadtam.

Majd egy kéz átölelte a derekamat, és Sirius belecuppantott a nyakamba. Hátrafordultam, és találkozott a tekintetünk. Ismét elvesztem szemeiben, mint már oly sokadszorra. Felettünk a csillagok és a hold fénye adta az egyetlen fényforrást. Ekkor lehúztam magamhoz, és megcsókoltam. Mintha egy év telt volna el azóta, hogy akkor a falhoz szorított. Oly távolinak tűnt, pedig csak tegnap történt. Lágyan csókoltam, puhán, kóstolgattam ajkait. Ő viszonozta, és az egész annyira csodálatos volt. Talán csak álmodom. De nem, ő legalább annyira valóságos, mint én. Szenvedélyünk ismét felszínre tört, de most egészen más volt, mint tegnap. Gyengédebb, és érzelmekkel telibb. Átadtuk magunkat a legbelső vágyainknak, és egyszerűen elvesztem a karjaiban. Ismét. Éreztem forró leheletét bőrömön, minden apró porcikámat szerette. Égetett, ahogy hozzámért. És ott, a tenger partján, ismét egymáséi lettünk. Átadtam magam az érzelmeknek, és már nem számított semmi, csakis a pillanat, amit együtt éltünk át. Biztonságban voltam, a karjai közt. Kicsit fáztam, de ahogy az oltalmába vett, elmúlt didergésem. Felnéztem az égre. Felettünk ott ragyogott a csillag, melyről a nevét kapta. Már nem számított, miért rohantam el úgy tegnap, már nem számított semmi. Csak ő és én. Két félből, egy egésszé váltunk.

Abban a percben vált világossá számomra: belészeretettem. De nem mertem kimondani. Tudtam, az tönkretenné ezt a csodálatos pillanatot. Ahogy mellkasára tettem fejem, éreztem szíve minden egyes dobbanását. Magamhoz öleltem, és nem engedtem el, örökre így akartam maradni, a védelmező ölelésében. A biztonságot nyújtó karjaiban, erős tartásában. Mindketten hallgattunk, hallgattuk egymás lélegzetvételét, szívverését, a tenger moraját. Behunytam szemem, hogy a pillanat még valódibbá váljon. Ő lágyan végig simított arcomon, majd elkezdte cirógatni hajam. Erre még szorosabban bújtam hozzá. Majd kinyitottam szemem, és suttogva megkérdeztem:

-         Sirius?

-         Hm? – felelt egy morgás kíséretében. Szemei még mindig csukva voltak.

-         Mi lesz velünk? – Erre egy hatalmasat sóhajtott, és felült. Én is így tettem. Szívem legmélyén, már előre sejtettem a válaszát. Tudtam, hogy közénk állhatnak az ellentétek, amelyek világaink közt vannak. Az övében már megmutatkoztak a háború jelei. Ezt nem kellett mondania, tudtam. És azt is, hogy ez számára mit jelenthet. A barátai ugyanúgy veszélyben, akárcsak ő. Küzdeni akart a gonosz ellen, be akarta bizonyítani: ő más. Talán csak magának, talán másoknak. És itt voltam én. Szinte a semmiből tűntem fel. Ez nem volt benne a pakliban. Nem kellett mondania, tudtam, mit érez.

-         Nem tudom, Molly – felelte. – Nem akarlak bajba sodorni.

-         Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. De nélküled is épp elég sokszor vagyok a közepében a dolgoknak – mondtam mosolyogva.

-         De ez más!

-         Tudom. – Erre meglágyultak vonásai, és közelebb hajolt hozzám. Behunytam szemem. Nem akartam, hogy sírni lásson! Gyerünk, Molly! Erős vagy! Már annyi mindent kibírtál. De ezt most nem. Az elfojtott könnyek marni kezdték torkom, majd nagyot nyelve, forrón gurultak végig rajta. Egy könnycsepp azonban mégis megadta magát. Lassan elindult szemem sarkából, és végigfolyt arcomon. Sirius puha kezével - amely érintéstől megremegtem -, gyengéden letörölte. Kelletlenül kinyitottam a szemem, majd ráemeltem tekintetem.

-         Nem akarok fájdalmat okozni neked – lehelte. Én megráztam fejem.

-         Tudom, miért teszed. A te helyedben én se tenném máshogy. De miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? – tettem fel a gyermekded kérdésemet.

-         Fogalmam sincs – suttogta.

-         Nem akarlak elveszíteni. – Szomorúan nézett rám. Érzetem, ő is legalább annyira szenved, mint én. Mert nekem olyan volt, mintha jégcsapot döftek volna a szívem közepébe. Mardosta testem, melyet alig negyed órája Sirius tüzessé melegített. Csak néztem rá, ő meg rám. Egyikünk sem szólt semmit. Közben, a tenger moraja törte csak meg a csendet. A hullámok végtelen váltakozása, mikor a sziklákhoz csapódtak, mintha egy-egy kínzó döfés lett volna szívembe és lelkembe. Szörnyű volt úgy itt lenni vele, hogy talán most látom utoljára. Nem bírtam ki. Újabb könnycsepp csordult végig arcomon. Ő szó nélkül magához ölelt, és én óvó karjai közt úgy érzetem, nem bírom elengedni. Pedig azt kellett tennem, azért, mert szeretem.

Felsegített a földről, majd a motorhoz vezetett. Felültem mögé, és elindult velem hazafelé. Mikor felszálltunk, úgy éreztem, valamit ott hagytam a fennsíkon. Valamit, amit talán sose tudok pótolni semmivel. Egy darabot magamból, és egy darabot Siriusból is. Mikor magasabbra emelkedtünk, a szél az arcomba csapott, még éreztem a tenger illatát, de most nem tudtam neki örülni. Lassan repültünk, én úgy öleltem, mintha az életem függne tőle. Hozzábújtam, és amíg le nem szálltunk, nem eresztettem el. Bárcsak sose érnénk haza! Bárcsak örökre így maradnánk! Bárcsak csak Ő és én léteznénk! De lassan ismét a föld felé közeledtünk, majd landoltunk is. Ő leállította a motort, én pedig kelletlenül elengedtem. Lesegített, és lábam a talajhoz ért. Ez a valóság. A fájó, maró, borzalmas valóság. Amíg Sirius a közelemben volt, mintha álomban éltem volna. De nem, ez a valóság Mélyen a szemébe néztem. Nem számít, mit válaszol, most már meg kell mondjam Neki, mit érzek.

-         Szeretlek, azt akarom, hogy tudd – suttogtam. – Még akkor is… - Ekkor, ujját a számra szorította.

-         Ssss! Ezek csak üres szavak! Tudom. Ne mondj, semmit! – hangja rekedten csengett, és olyan halkan szólt, mintha egy titkot súgott volna fülembe. Egy olyan titkot, melyről csak én tudhatok, senki más.

Én lehajtottam fejem, ő erre, gyengéden megfogta állam, és lassan felemelte, így tekintetünk, újra összekapcsolódott. Ő tettel bizonyította, mit is érez. Lehajolt és megcsókolt úgy, mint még soha, és tudtam, ez a búcsúcsókja. Ennyi marad nekem belőle. Csupán egy emlék. Végigsimított arcomon, majd lassan hátrálni kezdett, mintha magát akarná bizonygatni, majd felszállt a motorjára. Közben hajnalodni kezdett. A nap első sugarai megcsillantak a harmatos füvön, és visszatükrözték annak ragyogását. Az eget lilára festette a pirkadat, mely egy új napot hozott. Változást. A szél is másfelől kezdett fújni. Nyugatról. Mintha a természet is minket siratott volna. Nem, nem esett az eső, de új nap virradt, melyben, már nem maradt helye a másiknak. Sose felejtem el. Bennem örökké élni fog. Emlékként. Majd rám pillantott, felszállt, és beleveszett a rózsaszín égboltba. Én ott, az utcán térdre rogytam, és elkapott a zokogás. Rázkódtam, akár egy elszáradt falevél az őszi viharos szélben, és már nem maradt bennem semmi, csak a fájdalom, mely jelezte: ember vagyok.