A napok egyre csak teltek. És teltek, és teltek. A suli, amiből már alig pár nap volt hátra, nagyon a végéhez közeledett, és a nyár egyre forróbbá változott. Sokkal tovább volt világos, és az aszály is egyre elviselhetetlenebbé vált. Ha néha „feltámadt” egy apró szellő, mindenki igyekezett a közvetlen közelébe lenni, de ez sem sokat segített a problémán.

Azóta, mióta Sirius mesélt nekem a varázslókról, nemigen beszéltünk. Nem engedte se az ő, se az én büszkeségem. Pedig igazán nem volt okom arra, hogy haragudjak rá. Neki ellenben annál inkább. Azok után, hogy aznap este leszedte rólam azt a szemetet, én ilyen rohadtul viselkedtem vele. Oké, tényleg nehéz volt megértenem, miért használnak memóriatörlő bűbájt, de lassan kezdtem felfogni.

A szüleim felhívtak telefonon, és közölték, még maradnak egy ideig Cambridge-ben. Átutaltak némi pénzt, hogy a legszükségesebb dolgokat elintézzem, illetve, hogy ne haljak éhen. Úgyhogy egy darabig még egyedül őrzöm a házat. Illetve itt van Csuhás, aki vigyáz rám. Bár szerintem, ő képtelen lenne bárkit is bántani, még ha az én biztonságomról lenne is szó. Ő nem az a fajta kutyi.

Carry, a közeli vakációt kiélvezve, szinte minden percét Adamnek szentelte. Persze, én ezt megértem, de néha jól jött volna, egy jó kis szaftos pletyka. Bár én nem vagyok ez a típus, de már olyan szinten társaság hiányom volt, hogy még ilyen formában is elégedett lettem volna, az emberi szóval.

Épp azon kezdtem el gondolkozni, hogy fogom magam és elutazom én is Josh-hoz. Ám ekkor, megakadt a szemem a tánccipőmön. Hú, de rég nem volt a lábamon! Most úgy sincs itthon senki, úgy se égek le egy ember előtt sem. Erre a gondolatra fogtam magam, gyorsan felrobogtam az emeletre, magamra kaptam az edző szerkóm, és visszarohantam a nappaliba. Eltoltam a bútorokat – már amennyire gyenge női erőmből telt -, és helyet csináltam a tánchoz. Odaszaladtam a hifihez, kikerestem a cd-m, amin a táncos zenéim voltak, és beraktam.

Kicsit bemelegítettem, aztán elkezdtem szépen lépegetni, a rumba alapjait. Kettő, három, néégy, egy – mondogattam magamba. Aztán meguntam, és betettem valami pörgősebbet. A tangó tökéletes lesz. Illetve annyira nem is, mert kéne egy pár, ahhoz, hogy az legyen, de nekem most jó így is.

Egy darabig egymagamba tangóztam, aztán mikor már kellőképp kifáradtam, felnéztem a tükörbe, amiben megpillantottam Siriust. Úgy megijedtem, hogy majdnem hanyatt sikerült esnem, de végül megtartottam az egyensúlyom. Elindultam a hifi felé, hogy kikapcsoljam – mert nyilván azért jött, hogy beszéljen velem -, de mielőtt elértem volna, hihetetlen sebes léptekkel elindult felém. Már a gombon volt az ujjam, mikor erőteljesen, de ugyanakkor gyengéden, elkapta a kezem, a másikkal pedig a derekamat, és magához rántott. Én meghökkenve, de magamat megadva enyhültem el szorításában, és tettem másik kezemet a vállára. Az a puha kéz... az az izmos váll… az a kellemes illat. Aztán elkezdett vezetni a zene ritmusára. Szóval tud tangózni?!

Elvesztettem a külvilággal való kapcsolatomat, és már csak ő és én léteztünk. Meg persze a tánc, ami összekötött minket. Egyre hevesebb lett a zene, ritmusa ott tombolt a vérünkben, és mindezzel együtt mi is. Olyan volt, mintha pusztán a szenvedélyünkből táplálkozna a táncunk, amit kirobbanó sebességgel lejtettünk. A szemébe néztem, és egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak a tekintetére, ami vonzott, akár a mágnes. Elvesztem a sötétbarna íriszeiben, melyeknél még alig láttam ragyogóbbakat. Akár két csillag, mely az égből a szemeibe szállt. Nem véletlen, hogy a nevét is egy fényes égitestről kapta. A legfényesebbről. A tűz, ami mindkettőnkben úgy tombolt, hajtotta táncunkat. Testemen éreztem érzéki érintését, lágy simítását, nyakamban forró leheletét. Becsuktam szemem, hogy még inkább át tudjam érezni a pillanatot. A tánc, amely egyszerre szenvedélyes és erőszakos, felszabadította mindkettőnk szíve mélyére temetett érzéseket. Azt kívántam, sose legyen vége. Azt kívántam, mindig így szorítson magához. Azt kívántam, mindig így érintsen, mindig így nézzen rám.

Véget ért a szám, de a hatása még ott dübörgött bennünk. Testünk összeért, éreztük egymás mellkasának gyors ütemű emelkedését, süllyedését, szinte a szívverését is, bár nem tudtam megállapítani, hogy az a sajátom, vagy az övé. Arca csak pár centire volt az enyémtől. Kinyitottam a szemem, és tekintetünk összefonódott. Csillogó szemei homályosak lettek az izgalomtól. Nem akartam magamhoz térni, még mindig az elmúlt pár perc hatása alatt voltam. Arra eszméltem, hogy elenged. Nehezemre esett, hogy a pillantásomat elfordítsam az övétől, de nagyon lassan mégis megtettem. Odamentem a hifihez és kikapcsoltam. Úgy ziháltam, mintha kilométereket futottam volna. Ránéztem Siriusra, ő is hasonlóan érezhette magát. Tudtam, nem ez a megfelelő pillanat, hogy megkérdezzem, miért keresett meg most hirtelen. Nem. Pedig nagyon érdekelt.

Siriusnak se nagyon akaródzott megszólalni. Hát jó, ha csöndkirályt akar játszani, felőlem kezdhetjük! Úgyhogy csak álltunk, némán egymással szemben. Egy külső szemlélő számára a dolog roppant mulatságosnak tűnhetett, azonban biztosíthatok mindenkit, egy cseppet sem volt az. Egy idő után, már kezdtem nagyon unni ezt az ’úgyisénbíromtovábbbármitteszel’ játékot. Úgyhogy egyszer csak kinyitottam a számat, és mindent, ami az utóbbi napokban a lelkemet nyomta, Siriusra zúdítottam:

-         Most mit akarsz, mit mondjak? Ismerjem el, hogy igen, nem volt igazam, vagy talán csak részben, és, hogy nem volt jogom úgy viselkedni azok után, hogy leszedted rólam, azt a rohadékot? És, hogy valljam be, nem kellett volna úgy felhúznom az orrom? – kifújtam a levegőt, és tovább folytattam. – És te most csak úgy fogod magad, besétálsz ide, és tangózol velem egyet? Jézus, ez annyira abszurd! Ehhez nincs jogod! Nincs, mert teljesen felborítod az életem! Jössz a meséddel is, ami már szinte nevetséges, mégis mindent megmagyaráz! Eddig békében éltem, nem volt semmi gondom, erre te megjelensz, és beadod ezt a szöveget a varázslókról, meg mit tudom én még miről! Miért? Miért kellett nekem ebbe belekeverednem? Ehhez nincs jogod!

Sirius először úgy nézett rám, mint egy megszeppent kölyökkutya, majd kitört belőle a nevetés. Ez meg min vihog?

-         Ez egyáltalán nem vicces! Hallod?! – De Ő csak folytatta.

Lassan kezdtem azt hinni, hogy beszívott, vagy bevett valamit. Már annyira nevetett, hogy le kellett ülnie. Ettől persze én csak idegesebb lettem.

-         Akkor sem nevetséges! – Azzal dobbantottam egyet a lábammal.

Valószínűleg, egy durcás kisgyerekre hasonlíthattam, és szerintem neki is ez jutott rólam eszébe, mert még jobban vihogott. Erre én odamentem hozzá, és elkezdtem püfölni. Ehhez a művelethez, egy párnát is segítségül hívtam. Az egész szituáció biztos vicces lett volna, ha nem vagyok ennyire mérges, bár már kezdtem egy kicsit oldódni. Hála Siriusnak. Ha a hülyeség fájna… Mellesleg pont én mondom ezt…

-         Jól… van… Molly… most már… állj le! – próbált megfékezni, de nem nagyon ment neki, mivel még mindig rázta a nevetés. Én meg, ha fel vagyok pörögve, nagyon nehéz leállítani. És most kihúzta a gyufát! Lehet, egy csöppet, egy elszabadult vadkanra emlékeztettem.

Miután kellőképp elfáradtam, ledobtam a kezemből a párnát, és lehuppantam a földre, ahol aztán hanyatt elnyúltam. A tüdőm levegőért kiáltott. Úgyhogy ismét elkezdtem zihálni. Sirius közben még mindig a kanapén kuncogott. Rohadt vicces, nem mondom!

Most bármit megadtam volna egy pohár vízért, de ahhoz, hogy felálljak és töltsek magamnak, nem volt energiám.

-         Szomjas vagyok! – adtam hangot aggályomnak.

-         Akkor igyál. – Ezzel aztán megoldotta a problémámat.

-         De nem bírok felállni – panaszkodtam. – Arra gondoltam, te inthetnél a pálcáddal, és máris megkímélnél a kiszáradástól.

-         Áh, szóval a kisasszonynak már sikerült megemésztenie a mesémet?!

-         Nos, nézzük mindennek a pozitív oldalát – idéztem Carryt.

-         Talán, most az egyszer megesik rajtad a szívem – mondta Sirius, megjátszottan fennhéjázva.

Közben felült és úgy nézett le rám. Én pont úgy feküdtem, hogy a fejem búbja, az övével ellentétes irányba nézett. Lassan felemelte a pálcáját, és idehívott egy pohár vizet. Én boldogan kinyújtottam a kezem, a felettem lebegő tárgy és annak tartama felé, ám ekkor Sirius szája, gonosz mosolyra húzódott. Pálcájával intett egyet, és a pohár tartalma, rajtam landolt. Erre egy hatalmasat sikítottam, és fölpattantam a földről.

-         Vizes póló – mondta vigyorogva.

Szóval erre ment ki a játék?! Szerencsémre, szinte mindig van rajtam melltartó, így ez a vizes póló, nem egészen az volt, amire ő gondolt. Elég közel álltam hozzá, hogy felképeljem, de jobb ötletem támadt. Ezt még meg fogja bánni! Ha ő így, én is így. Se szó, se beszéd, kirohantam a konyhába, teletöltöttem egy jó nagy poharat vízzel, visszaszaladtam, és nyakon öntöttem vele. Haha! Kölcsön kenyér visszajár!

-         Na, milyen vizes póló? – kérdeztem.

-         Akárhogy is nézzük, de akkor is én jártam jobban – mondta. Azzal fogta, és egy mozdulattal megszárította magát.

-         Ez nem ér! Te csaltál! – kiáltottam felháborodva. Oké, ha ő megszárítkozik, én is így teszek. Úgyhogy, elkezdtem kifelé tolni a házból.

-         Most meg mit csinálsz?

-         Kizárlak – válaszoltam meg a kérdését.

-         De hát miért?

-         Mert át akarom venni a pólóm.

-         Akkor felesleges kizárnod.

-         Már miért lenne az?

-         Mert úgyis be tudok jönni. – Azzal felmutatta a pálcáját.

-         Óh, igen? Akkor… akkor… - Nem jutott semmi az eszembe.

Dühösen hátat fordítottam neki, felloholtam a szobámba, ledobtam a csuromvizes felsőmet, és egy villám gyorsaságával, belebújtam egy másikba. Majd fogtam magam és visszamentem. Sirius meglepetten nézett rám.

-         Hát te aztán jó gyors vagy!

-         A szükség nagyúr – mondtam bölcsen. Mintha én tudnék olyat! – Amúgy általában nem – tettem hozzá, csak úgy mellesleg. Talán, most megkérdezhetném, hogy miért is keresett meg. Bár, most már úgy sem számít. Ekkor hirtelen, valaki elkezdett kopogtatni az ajtón.

-         Vársz valakit? – kérdezte Sirius.

-         Én ugyan nem. Lehet csak Carry az, és végre idedugja a képét.

Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Meglepődve láttam, hogy Remus áll velem szemben. Hát ő meg mit akar?

-         Szia, Molly, nincs itt véletlenül Sirius, mert a saját házában nem elérhető? – kérdezte.

-         De, de itt van, mindjárt szólok neki. – Hátra néztem a vállam fölött. Közben már elindult felénk, mert észrevette a barátját.

-         Hello, Remus!

-         Figyelj Sirius, jönnöd kéne, mert Dumbledore gyűlést hívott össze, és mindenkinek ott kéne lennie.

-         Történt valami? – kérdezte ijedten.

-         Nem tudom, de amint odaérünk, kiderül. – Sirius felém fordult. – Most mennem kell. – Na ne mondja, erre magamtól is rájöttem! - Majd később még megkereslek, vagy ha van valami, csak csöngess be – mondta.

-         Oké, sziasztok, aztán sok sikert, vagy gőzöm sincs, mit kell ilyenkor mondani – kiáltottam még utánuk. Erre mindketten mosolyogva visszafordultak, intettek egyet, és miután megbizonyosodtak róla, hogy senki nem figyeli őket rajtam kívül, köddé váltak.