Borzalmas volt ma reggel felkelni. Az óra csörgése egy édes álomból riasztott, szakított ki. El tudtam volna átkozni. Ehelyett csak arra futotta, hogy elhallgattatásképp hozzávágtam a falhoz. Ennek több következménye is lett. Az első: természetesen jól elkéstem az első órámról. A második: nem volt időm rendesen rendbe hozni magam, mert sietnem kellett. Ergo, úgy állt a hajam, mint a Madárijesztőnek az Óz, a csodák csodájából. Hihetetlenül szexi voltam.

Mikor beértem a suliba nagy elnézések közepette, a tanárom (aki nem mellesleg az egyik legszigorúbb) nagyon furán nézett rám. Még jó, hogy nem írtatott velem az előző anyagból, különben egy hatalmas karó díszítené az amúgy se fényes ellenőrzőmet, amit természetesen nem vezetek. Minek azt?

Az elkövetkezendő pár órában nemigen történt semmi izgalmas. Néztem ki a fejemből, és bámultam ki az ablakon. Meg se próbáltam jegyzetelni, ugyanis félő volt, hogy ha megmozdulok, horkolva ráborulok a padra. Meg kell valljam, nem sok kellett hozzá. Pedig én próbáltam éber lenni! Nem ment. Ez már nem az én hibám, hanem a szervezetemé. Meg azé, aki kitalálta, hogy nyolcra kelljen iskolába, munkába járni. Na, ő biztos nem tartozott a későn kelők közé. Ha találkoznék vele, valószínűleg nem élné túl. Ha már halott, akkor sem. De ne értsetek félre, én nem vagyok agresszív. Szépen, mosolyogva ütöttem volna agyon egy ébresztőórával.

Az ebéd is borzalmas volt. Illetve az a beazonosíthatatlan dolog, amit ebéd címen elénk nyomnak. Pedig az ember azt várná el, hogy ennyi pénzért valami ehetőt is kap. Na, ez egy hatalmas tévedés. Szó sem volt semmi ilyesmiről. Mondtam már, hogy az élet kegyetlen? Ha nem, akkor most mondom.

Ebédszünet után, visszatértünk az utolsó két órára, ami matematika volt Miss Golddal. Félre értés ne essék, a tanárnő nem azért volt miss, mert fiatal, hanem mert egy vénkisasszony. Elég szánalmas jelenség. Minta egy 50-es, 60-as évekbeli divatmagazinból öltözött volna fel. Nagyon csini. Igazi nagymama style. Amúgy semmi bajom az ilyen öltözékkel, ha az idős nénik otthonra hordják. Dehogy mint mindennapi viselet, na azért az már erős túlzás. Már csak a kiskocsi hiányzik a kezéből, amit természetesen a fiatalok lábán húz keresztül. Fogadok, hogy a metrón az ülőhelyért ölni tudna. Nos, igen.

Folytattam csendes elmélkedésem, akárcsak a nap első felében, és kibámultam az ablakon. Közben Miss Gold teljes átéléssel magyarázott valamit, valamilyen számösszefüggésekről. Biztos nagyon érdekes lehet. Áh, nem, egy cseppet sem vagyok ironikus.

Olyan átéléssel beszélt, mint mikor Mr. Palmerrel szokott.

Mr. Palmer. Ő az igazgató. Egy perverz vén kecske, aki minden nála minimum húsz évvel fiatalabb lányt megbámult. Ebből a kategóriából, elég sok volt a suliban. Mondanom sem kell, én is beletartoztam. Legszívesebben fognám, és egy tűhegyesre csiszolt vasdarabbal szúrnám ki a szemeit. De én nem vagyok agresszív. Egy cseppet sem.

Azt is tudni kell, hogy Miss Gold, bele van zúgva Mr. Palmerbe. De természetesen az igazgató „úr” tudomást sem vesz róla.

Jézus! Mi lenne, ha lenne? Ha ezek ketten… Úristen! Elfogott a hányinger. Ajaj, azt hiszem, most rögtön ki kell szaladnom a mosdóba. Gyorsan felálltam – épp valami egyenletrendszer szerűséget kezdett volna el Miss Gold a táblánál -, és kirohantam a toalett felé.

Ott kissé összeszedtem magam a sokk után. Igen, sajnos elég vizuális típus vagyok, és ez felért egy… Nem is tudom. Ilyen borzalomra azt hiszem nincsenek is szavak.

Visszaindultam az órára. Mikor bementem a terembe, Miss Gold kérdőn nézett rám.

-         Elnézést, tanárnő, hogy így kirohantam, de hányingerem lett – adtam magyarázatot.

-         Igen? És ugyan mitől kisasszony? – kezdte. – Csak nem terhes? Jobban kéne vigyázna az afférjai során.

Teséééék?! Először köpni-nyelni nem tudtam, de utána egy másodperc alatt felment bennem a pumpa. Mégis mit képzel ez magáról?! Elkezdtem remegni az idegességtől. Természetesen, most is előbb járt a szám, és aztán gondolkodtam.

- Óh, igen? A tanárnőre pedig ráférne egy jó kiadós orgazmus, hogy ne legyen ilyen megkeseredett, vén aggszűz, aki mindenkit, aki nála fiatalabb, ribancnak néz! – Azt hiszem, ezzel kissé elvetettem a sulykot. De őszintén szólva, nem sajnálom. Épp itt volt az ideje, hogy valaki megmondja a banyának a magáét.

Úgy nézett rám ezek után, mint aki menten felrobban.

-         Fogja a cuccát, és azonnal takarodjon! Két igazolatlan és dupla egyes a mai órai teljesítményére. – Hú, de megijedtem. – És azt hiszem, örülhet, ha nem küldöm az igazgató úrhoz! – Persze, hogy nem küld, mert oda ő fog menni.

Nem kellett nekem kétszer mondani. Fogtam a motyóm, és kiviharzottam a teremből. Még intettem Carrynek, hogy ma már nem várom meg, de szerintem nem is számított rá ezek után. Most aztán nagyon felhúzott az a… Mérgemben olyan hangosan csörtettem végig az iskola folyosóin, hogy több teremből is kiszóltak, hogy mi ez a zajongás, legyek csendesebb. De nem érdekelt.

Az irányt hazafelé vettem, de eszem ágában sem volt még oda menni. Egy kis egyedül létre volt szükségem, és erre megvolt az alkalmas helyem. Gyors léptekkel átvágtam a parkon. Nem volt messze a házunktól, itt volt a közelben. Sokszor hozom ide Csuhást sétáltatni, igazán gyönyörű hely, és ami a legjobb, kevesen ismerik. Ez most nagyon jól jött nekem. Mindig szerettem erre sétálni, kicsit megnyugtatott. De most nem nagyon, főleg egy ilyen nap után.

Egy elhagyatott kastély állt itt, és ez a park volt a hozzá kapcsolódó kertrész. Elvétve hatalmas fák gyökeredzettek, főként tölgyek és gesztenyék. Egy forró nyári napon nagyon jól esett megpihenni alattuk. Kicsit vadregényes táj látszatát keltette, mert már régóta nem foglalkoztak a gondozásával. De volt a kastély mögött egy olyan rész, amit még mindig nagy odafigyeléssel nevelgettek. Afelé vettem az irányt. Egy kis köves út vezetett odáig, melyet vadvirágok szegélyeztek. Mindig elgyönyörködöm bennük, és ebben a környezetben is. Végül elértem a kis tisztásomat. Csak én neveztem így, mert valójában nem volt az, de mégis arra emlékeztetett. Egy apró sziget - melyet még mindig gondoztak-, a vad természetben. Mikor odaértem, ledobtam a cuccom a zöld fűben, melynek a színe ragyogóan tündökölt a szemem előtt. Le is huppantam rögtön, és hanyatt fekve elnyúltam a pázsiton. Olyan volt, mintha a Mennyország egy felhőjén helyezkedtem volna el. A fű lágy tapintású, puha, selymesen simogató volt. Úgy hatoltak a szálak az ujjaim közé, mint sok apró kis tollpihe.

Rögtön meg is nyugodtam kicsit. Közben elkalandoztak gondolataim, és halkan énekelni kezdtem kedvenc dalomat:

Ekkor zajt hallottam. Hirtelen felültem, és velem szemben megpillantottam egy csodálatos, medveszerű fekete kutyát. Először megrémültem, de miután közelebb jött, elfogott egy érzés, és tudtam, nem fog bántani. Egészen odajött hozzám. Félve kinyújtottam kezem, és lassan elkezdtem simogatni fekete bundáját. Belenézett az arcomba, tekintetünk találkozott. Gyönyörű volt. A szemei, a bundája tökéletessége, minden érintésnél, miközben simogattam, jólesően kirázott a hideg. Furcsán ismerős volt az illata, a tekintete. Nem kapta el a fejét, miközben mélyen belenéztem hatalmas barna szemeibe, melyek úgy ragyogtak akár a csillag az égen. És ez meglepett, mert az állatok általában nem bírják az emberi tekintetet.

-         Csodálatos vagy! – suttogtam neki.

Mintha értette volna, közelebb jött és orrával megbökte a tenyerem. Elkuncogtam magam. Ezt annak tudtam be, hogy azt szeretné, hogy tovább simogassam. Így is tettem. Olyan megnyugtató volt a közelsége.

Ekkor a kutya hirtelen hátrálni kezdett. Megijedtem. Mégis mi történt? Aztán egy kéz eltakarta a szemem elől a világot. Megtapogattam. Szinte elállt a szívverésem. Az öröm szétáradt tagjaimban, ahogy felismertem a kéz tulajdonosát. Megfordultam, és sikítva a nyakába vetettem magam.

-         Josh, Josh! Tényleg te vagy? Úgy hiányoztál. – És egy puszit nyomtam az arcára.

-         Te is nekem – mondta mosolyogva.

A kutya morogni kezdett és vicsorgott rá. Ez meglepett. Velem annyira kedves volt. Rá is szóltam:

- Hé! Ne morogj a bátyámra! Légy jó kutyus! – Erre a csöndbe maradt, és elkezdte csóválni a farkát.

- Szerintem féltékeny volt rám – mondta Josh. Én nevetve megcsóváltam a fejem.

- Idióta! – mondtam neki, és belebokszoltam a vállába.

- Na és mesélj hugi, mi újság van veled? – kérdezte bátyám.

- Semmi különös. Gondoltam elvonulok kicsit a világ elől, mert a suli kikészített. Jobban mondva Miss Gold. De most itt vaaagy! – vidultam fel.

- Igen-igen valóban – felelte mosolyogva. – De mi az, hogy Miss Gold kikészített?

- Inkább hagyjuk! – legyintettem. Nem akartam, hogy elmúljon a jókedvem. – És amúgy honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem.

- Mivel még nem voltál otthon, gondoltam vagy itt lehetsz, vagy az első kocsmában.

- Haha! Túl jól ismersz!

- Tudom. Amúgy anya mondta, hogy új szomszédot kaptatok. – Furcsán fürkészővé vált a tekintete.

- Aha – mondtam pislogva.

- Azt is mondta, hogy megtalálta Csuhást és vigyázott rá, mikor megint elkóborolt. Ez nagyon kedves, nem? – kérdezte. Még mindig éreztem a fürkésző tekintetét.

- De, de az. – Valahogy nem akaródzott a szemébe néznem. Közben a kutyára sandítottam. A fűben ült, és úgy nézett rám, mintha a bátyámat akarná utánozni. Ez fura.

- Na és veled mi van? – váltottam gyorsan témát.

- Hát… - kezdte sejtelmesen mosolyogva. – Neked akartam először elmondani. Eljegyeztem Vanessát. – mondta. Vanessa volt a barátnője. Már egy jó ideje együtt voltak.

- Jaj, de jó! Ugye lehetek a tanúd? – mondtam nevetve. – Gratulálok! – Azzal megöleltem. – Ezt el kell mondanod anyáéknak is! Nagyon örülni fognak.

- Akkor induljunk haza, közben beavatlak a részletekbe.

- Jaj, te mamlasz!

Tekintetemmel, a fekete kutyát kerestem, de már csak a farka végét láttam, amit elüget a kis köves úton. Eltűnt. Remélem, még találkozom vele. Furcsán megnyugtatott a jelenléte.

Azzal fogtam a táskámat, felvettem, és Josh-al elindultam hazafelé, miközben ő, beavatott a „részletekbe”.

* Karib-tenger kalózai 3, Hoist colours ( Hanz Zimmer )