Rám nézel, mégse látsz.
Megérintesz, mégsem érzel.
Hallom a hangod, de nem hozzám beszélsz.
Itt vagy, mégis, mintha valahol máshol volnál.
Vagy talán én vagyok, aki messze jár?

Messze a múltban, esti órán.
Kezed a vállamon, enyém téged ölel.
Egy édes illat, mely elbódít,
egy kellemes hang, mely engem szólít,
egy forró csók, mely lángra lobbant,
egy bizsergető érzés, melynél soha nem éreztem jobbat.

De ez mind a múlt.
Vége, nincs tovább.
Itt vagyunk: Te meg Én, körülöttünk emberek.
Én csak téged látlak,
Te mindenki mást...
... csak Engem nem.