Egész hétvégén ki se mozdultam a házból, ami meg kell vallanom, igen nehezemre esett. Persze Carry, a legjobb barátnőm átjött, hogy ne érezzem magam olyan egyedül, és ne bámuljam a tévét naphosszat.

Mikor elmeséltem neki mi történt, teljes mértékben együtt érzett velem:

-         Mit rinyálsz ennyit? Láttam a srácot, amikor jöttem, és basszus most nagyon szívesen lennék a helyedben! Én még a köntösömet is ledobtam volna. – Ennyit az együttérzésről. Ez Carry.

-         Köszi szépen! Ezek után az ember némi vigasztalást várna. Mint például: ó, ugyan nem égtél akkorát, ők pasik, külön díjazták, hogy hálóinges bemutatót adtál nekik; ugyan nem is igaz, hogy végig a melleidet bámulták, satöbbi satöbbi.

-         Jaj, ne nézd már mindennek a rossz oldalát! – tárta szét a karjait. – Ennél a pasinál dögösebbet még nem igen láttam, ami azért nagy szó. És te ahelyett, hogy örülnél, vagy megpróbálnál a közelébe férkőzni, itt nyafogsz nekem, hogy látott hálóingben és köntösben! Ráadásul, mindezt úgy adod elő, mintha nem lett volna rajtad semmi!

Kösz, Carry. Az ember mindig számíthat rád.

-         De a szemével már le is vetkőztetett!

-         Jaj, ugyan, hisz pasiból van! – legyintett barátnőm.

-         Te aztán tudod – vigyorogtam rá. Hát igen, ha valaki jártas a pasik világában, az Carry.

-         Szóval, azt mondod, ne bujkáljak? – kérdeztem rá az engem érdeklő információra.

-         Naná! Tök hülye vagy, hogy idebent dekkolsz, amikor egy kerítéssel arrébb ilyen dögös gyerek rohangál.

-         Amúgy se tudnék sokáig, holnap már suli – mondtam elkámpicsorodva. Erre Carry is hasonlóan reagál.

-         Nézd a jó oldalát… - kezdte, de én közbevágtam.

-         Ennek nincs jó oldala! – háborodtam fel. – Még te se lehetsz ennyire optimista! Ja, bocs. Lehet, hogy neked van jó oldala a sulinak, nekem viszont nincs. – Végül is érthető, hogy Carry így szemléli a dolgokat. Ismét kiszemelt magának valakit.

Ezután másra terelődött a szó, amiért igen csak hálás voltam. Nem nagyon érdekelt, amint Carry ódákat zeng Adamről. Igen, tudom, ez nem szép dolog, meg Ő a legjobb barátnőm, de már kívülről tudom a szövegeit.

-         És akkor mi lesz a szomszéd sráccal? – kérdezte. Ó, akkor már inkább Adam legyen a téma!

-         Mi lenne?- kérdeztem vissza a lehető legközömbösebben.

-         Ugyan, látom rajtad, hogy bejön – vigyorgott.

Ebben volt némi igazság, de nem nagyon akaródzott bevallani. Végül is adott egy húsz, huszonegy év körüli pasi, isteni külsővel. Lehet, ez az első benyomás, tényleg nagy baromság? Végül is, egy esélyt megérdemel, hogy jobban megismerjem. Nem ítélhetek el senkit egy pár perces ismeretség alapján.

-         Jó, jó, de te is láttad, hogy néz ki, nem?!

-         De, de. És azért valljuk be, te is megbámultál volna egy hozzá hasonló pasit, hiányos öltözetben. Vagy tévedek?

-         Áh, túl jól ismersz! – Igazat kellett adnom neki.

-         Na és mi ez a külső alapján ítélés? Nem te mondod mindig, hogy nem az számít?

-         Először is. Ilyet nem mondtam, csak azt, hogy részben.

-         Persze, az sokkal jobb, mi?

-         Hé, ne vágj a szavamba! – próbáltam komolykodni. Nem ment. – Szóval, másodszor. Én épp nem a külseje alapján ítéltem meg.

-         Persze, épp valami baromi magasröptű témáról diskuráltatok. De ha nem lenne ilyen jó pasi, nem adnál neki több esélyt, hogy megismerd. Nincs igazam? – Hm, ez elgondolkodtató kérdés, de természetesen erre is megvolt a válaszom:

-         Ha nem lenne ilyen jó pasi, akkor valószínű nem lett volna ekkora bunkó sem. Tudod, a férfi ego. – Carry erre már nyitotta volna a száját, de belátta, erre nem lehet mit mondani.

-         Győztél – mondta csalódottan.

-         Juhééééé! Ez hányadik is? Hova tehettem azt a listát? – kopogtattam ujjaimmal a számon, és próbáltam még tovább húzni. Hehe. Én már csak ilyen gonosz vagyok. Közben Carry pillantása az órára tévedt.

-         Jaj, már ennyi az idő? Ne haragudj, de mennem kell. Anyám megkért, segítsek neki a ház körül – húzta a száját.

-         El akarsz menekülni előlem, igaz? – Nem bírtam ki, hogy ne élvezzem ki még egyszer a „győzelmemet”. – Na jól van, persze menj csak. Holnap úgyis találkozunk a suliban.

-         Aztán csak pozitívan! – kacsintott. Látom, mostanában Ő is túl sokat nézi a tévét. A reklámok jótékony hatása. – Na szia! – búcsúzott.

-         Akkor holnap – bólintottam.

Jaj, de nem várom! Na nem azért, hogy ne találkozzak Carryvel, hanem megint az unalmas hétköznapok.

Fogtam magam és lebattyogtam a konyhába, mert egész megéheztem. Kell valami kaja, vagy legalább valami nasi. Mikor leértem, anyum odafordult hozzám:

-         Nem láttad ma még Csuhást? – kérdezte. Igen, igen jól hallottátok. Csuhás. A kutyám. Egy édi golden retriver. Ne kérdezzétek, miért ez a neve. Pillanatnyi elmeháborom eredménye. De végül is, nekem tetszik, különben máshogy hívnák. Amúgy is, annyi a szokásos kutyanév. Én valami egyedit akartam az enyémnek. Hát ez sikerült.

-         Nem. És nincs is nálam. Miért, már megint eltűnt? – rémültem meg. Ugyanis volt az én drága Csuhásomnak egy rossz szokása. Na jó, nem egy, de ez volt a legrosszabb. Előszeretettel elcsavargott. Na nem azért, mert nem érezte jól magát nálunk, mert mindent megkap. Hanem mert nagy kalandor lélek. Vagy ki tudja? Én nem vagyok kutya. Te jó ég! Vajon tényleg mindent megkap, amire vágyik a szentem? Hm, efelől kevés kétségem volt.

-         Nagyon úgy néz ki kicsim – válaszolta anyum.

-         Jól van, megyek, megkeresem. Ha egy órán belül nincs meg, kiküldenéd apát, hogy nézzen szét a környéken kocsival?

-         Hát persze. Remélem, megtalálod – mondta aggódva.

-         Én is. – Azzal fogtam magam, és kisiettem az utcára. Azért még ellenőrzésképp megnéztem, fel vagyok e öltözve rendesen. Nem árt az óvatosság. Szerencsére, most fel voltam.

Végig futottam a környéken, de csak nem találtam meg a szentem. Mit tehetnék még? Egy hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem, becsöngetek pár házba, hátha látta valaki. Vagy legalább, az utcánkba lévőkbe. Még Mrs. Barryhez is képes voltam becsöngetni. És azon kaptam magam, hogy már Sirius csengőjén tartom az ujjam. Óh, pedig ide nem volt szándékom! Eddig nem hittem a véletlenekben. Azt hiszem ez most csak annak a számlájára írható. Vagy tényleg be akartam csöngetni? Mindegy ez most már nem fontos.

Mikor Sirius kinyitotta az ajtót, meglepve tapasztalta, ki áll előtte, majd szélesen elvigyorodott. Sejthettem volna, ez csak erre képes?

-         Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, de a kutyámat keresem. Golden retriver, lány, és egy kicsit világosabb, mint a fajta legtöbb tagja – daráltam.

-         Hm, szerencséd van. Az imént találtam meg a kertben, most akartam körbe kérdezni, hátha az utcából valakié – mondta. Azzal elvezetett a hátsókertbe. És ott volt. Ott állt velem szemben az én drága Csuhásom.

-         Csuhás! – Szaladtunk egymás karjaiba. Vagy legalábbis ő az enyéimbe, tekintve, hogy neki nincs. Letérdeltem a földre, és magamhoz szorítottam. Olyan volt az egész szituáció, mint valami nyálas, romantikus tinifilmben. Csak annyiban tért el, hogy Csuhás nem volt a pasim.

-         Nehogy még egyszer megszökj nekem! Mihez kezdenék nélküled? – kérdeztem tőle, de ő csak nézett rám a nagy barna szemeivel és belelihegett a képembe.

-         Szóval, Csuhás? – kérdezte a hátam mögött Sirius.

Na, róla teljesen megfeledkeztem.

-         Érdekes név, és cseppet sem szokványos – vigyorgott.

-         Ez volt a célom – viszonoztam. – Hát köszi, mi most azt hiszem, megyünk – mondtam neki.

-         Amúgy nagyon helyes kutyád van.

-         Kösz – mosolyogtam rá. Hm, talán Carrynek igaza volt, és mégsem olyan bunkó, mint amilyennek hittem?

-         És hol hagytad a hálóinget? – vigyorgott.

Puff… Tévedtem. Na igen, vér nem válik vízzé.

-         Otthon – feleltem kelletlenül, az emlékkép okozta enyhe zavaromat leplezve.

-         Kár. – Mintha az arcára lenne fagyasztva az a vigyor. ÁÁÁ!

-         Szóval, ezt örökké fel fogod hozni, ha találkozunk? – kérdeztem reményvesztetten.

-         Hm – úgy tett, mintha elgondolkodna -, egy ideig biztos.

-         Hát ez fantasztikus! – Hupsz, ez hangos volt?

-         Szerintem is – kacsintott.

-         Na jó, most már tényleg megyünk – mondtam.

-         Azért remélem ez miatt nem vagy nagyon mérges, és kijössz még a házból – vigyorgott tovább.

Óh, basszus! Nem, egy cseppet sem vagyok mérges. Legszívesebben képen töröltem volna, csak tűnjön már el ez a vigyor az arcáról. Na és erre a kérdésre, mi lenne a megfelelő válasz?

-         Nem bírom a bezártságot. – Na én aztán frappáns vagyok! Ilyen hülye dumát! – És azt sem, ha nem szívhatom magamba a természet minden apró rezdülését. – Próbáltam elviccelni a dolgot. Mentsük, ami menthető.

-         Ja és köszi, hogy vigyáztál Csuhásra – mondtam neki. Azért én nem akarok bunkó lenni, bár… Jó, néha nehéz visszafogni magam. De az is igaz, hogy emiatt tényleg hálás voltam neki. Nagyon is.

-         Nincs mit – biccentett. - Na szia!

-         Szia – köszöntem el.

Hát ez a találkozás jóval normálisabbra sikeredett, mint az előző. És talán van esély, hogy még meg is kedvelem a srácot. Vagy már meg is történt?