Lavender Brown a klubhelyiségben, egy puha karosszékben, a kandalló előtt gubbasztott. Várta Ront. Közben belebámult a tűzbe.

Érezte, hogy egy ideje már gondok vannak kettőjük között. Amióta kibékült Grangerrel.

-          Oh, az a kis…  - gondolta.

Ekkor lépések zaja ütötte meg a fülét. Igaz nem egyedül volt a klubhelységben, sőt az szinte telve volt, mégis meghallotta. Vagyis inkább hallani vélte. Ezt is a jóslástan tehetsége fejlődésének tudta be. Elvégre Trelawney professzor megmondta neki, hogy őstehetségnek tartja.

-          Na igen. De most mire megyek vele?

És akkor a fiúszobába vezető lépcső felé pillantott. Amit látott, attól elakadt a lélegzete. De egy-kettőre megtalálta a hangját. A két érkező felé siet.

-         Vele voltál odafent? – sikkantotta.

Ron erre csak hebegni-habogni tudott.

-         Tessék? Nem hallottam! – Lavender most már olyan hangos volt, hogy minden szempár hármójukra szegeződött. A klubhelységben néma csend honolt.

-         Lavender… - kezdte volna Hermione, de Ő közbe vágott.

-         Te ne szólj hozzám! Hogy van képed…? – fújta fel magát még jobban.

Ron ekkor megszólalt:

-         Ezt valahol máshol kéne, nem gondolod?

Lavender erre csak még idegesebb lett.

-         Mi az, hogy máshol?! – sipította. – Talán zavar, hogy ennyien hallják micsoda hűtlen alak vagy?!

-         Lavender, ugyan már! – kezdte Ron – Régen célozgattam rá mennyire…

Ekkor azonban a sértett fél ismét beléfojtotta a szót.

-         Mennyire mi? Te jó ég Ron! Hogy gondolhatod ezt? Annyi gyönyörű percet töltöttünk együtt!

-         Hát… - a fiú csak ennyit tudott kinyögni.

-         Lehet, hogy tényleg észre kellett volna vennem – zokogott tovább Lavender. – Még a nyakláncot sem hordtad, amit karácsonyra ajándékoztam neked! Pedig annyira gyönyörű!

-         Nekem a gyönyörűről más elképzeléseim vannak. – tette hozzá Ron az orra alatt.

De nem volt szerencséje, mert Lavender meghallotta.

-         Így gondolod? Neked mindössze ennyit jelentett a kapcsolatunk? Annyira szép pár voltunk, mindenki mondta. Én már az esküvőt terveztem, meg a gyerekeinket! – most már rázta a zokogás.

Ron bambán meredt rá. Aztán elnevette magát. Ezen Lavender annyira meglepődött, hogy még a sírást is abbahagyta egy percre.

-         Most meg min nevetsz?

-         Ugye csak vicceltél az előbb? Nem, ennyire még te sem… - de nem fejezte be.

-         Én se,mi? MI? Most már belátom, hogy egy cseppet sem illettünk össze! – ordította. – Remélem, nem leszel boldog!

Azzal meglebbentette haját, és zokogva kirohant a portrélyukon. Ron és Hermoine ottmaradtak, és a távozó Lavender után meredtek.

A diákok lassan napirendre tértek a dolog felett és folytatták félbehagyott dolgaikat. Ron Hermionéhez fordult.

- Hát végre szakított velem! – lélegzett fel. – Azért elég borzalmas volt, ahogy ordibált, nem? – kérdezte a lánytól.

Hermione elgondolkozva nézett rá.

-          Eddig csak azt hittem, hogy egy buta liba, de ez az esküvős dolog durva kissé. Lehet, hogy Lavendernek gondjai lennének a fejével?  - gondolta a lány, de Ronnak csak ennyit válaszolt:

-         Igen, igen tényleg nem volt valami szívderítő!

-         Hát tudod – kezdte a fiú, - előbb rá kellett volna vennem a szakításra. Elvégre is Trelawney a példaképe, mit is várhattam volna tőle. Ez a lány tiszta zizi. És ha tudom, hogy ennyi kell ahhoz, hogy dobjon… Most már mindegy. Élvezem a szabadságot! – azzal az egyik puha karosszékbe huppant, és kinyújtózott.

-         És te? – fordult a lányhoz.

-         Mit én?- kérdezett vissza Hermione.

-         Oh, semmi semmi – felelte Ron, azzal a gondolataiba merült.

A lány is így tett. Mindketten arra gondoltak, hogy talán végre eljön az ő idejük…