Hermione Granger e sötét éjszakán egyre beljebb szaladt az erdőbe. Talpa alatt gallyak, elszáradt falevelek ropogtak. Úgy vágtatott keresztül a tehetetlen növényeken, mint egy megvadult elefánt. Szemében könnyek csillogtak. A haja egyébként is ügy állt, mint egy szénaboglya, de most, még annál is bozontosabb volt. Fürtjei közt, ágdarabok éktelenkedtek. Arca tele volt karcolásnyomokkal, de őt ez nem érdekelte. Csak rohant egyre beljebb a sűrű erdőbe.

Düh és szomorúság kavargott benne.

 Hogy mondhat nekem ilyeneket?  - fortyant fel magában -  El se tudja képzelni mennyit gyötrődöm miatta.  Azt hiszi nekem csak a könyvek léteznek. De ha tudná!

Oh, ha tudnád Ron Weasley! Megkeseríted az életem.  Egyszerűen az őrületbe kergetsz. Kiismerhetetlen vagy. Néha annyira vicces és kedves, néha meg…

Mért kell Neked folyton a lelkembe tipornod?

Ahogy ma belenéztem a gyönyörű tengerkék  szemeidbe, és láttam benne, hogy most semmi kedveset nem ígér számomra.

Oh, azok a szemek! Megőrülök, ha beléjük nézek! Megőrülök, ha a közelemben vagy! Megőrülök, hogyha érzem bőröd lágy illatát! Ilyenkor nem tudok uralkodni magamon.

Te kezdeményezed a vitákat! Én meg nem bírom ki, hogy szó nélkül hagyjam. Olyan szenvedély, tűz ég a szemedben ilyenkor! Én meg adom alád a lovat. De Te, szinte mindig túl messzire mész! A mostani meg aztán…

Néha úgy érzem nincsenek érzelmeid. De mikor találkozik a tekintetünk, tudom tévedek. Csak azt nem tudom, mit mond a szemed.

Oh, bárcsak lenne bátorságom megmondani Neked! Igen szeretlek! Nehéz volt bevallanom, még magamnak is, de az érzéseimet nem irányíthatom. Milyen ironikus. Pont én.

Ilyen gondolatokkal a fejében rohant tovább. Egyszer csak hirtelen megbotlott egy kiálló fagyökérben. Hermione hasra esett. A lába pedig beakadt, a talaj és a növény gyökere közé.

 Á, még ez is!  - gondolta.

Szépen lassan a hátára fordult. Ez a művelet nem volt könnyű, mivel a lába nem nagyon akart mozdulni. Végül mégiscsak ügyeskedve megfordult. Felült, és megpróbálta kiszabadítani, csapdába esett végtagját. Nem járt sikerrel.

 Persze a pálcám, ilyenkor még csak véletlenül sincs nálam,  - sopánkodott.

Olyan hirtelen szaladt el, hogy még az éjjeliszekrényéről sem volt ideje felkapni.

 Ez az én formám. Ráadásul nem hiszem, hogy egyhamar erre jár valaki.

Vagy jó negyed órája gubbasztott a földön. Már bánta, hogy olyan hirtelen szaladt el. Kezdett fázni, és a karcolások, amiket a nagy rohanásban észre se vett, egyre jobban sajogtak.

Csak egy vékony pulóver és egy farmer volt rajta, de ez ilyen késő őszi időszakban – főleg így este – nem bizonyult túl melegnek.

Egyszer csak gally reccsenését vélte hallani. Megrémült. Még jobban feszegetni kezdte a gyökeret, mint eddig, de még csak nem is enyhült lába szorításán. Így a sötét csendbe kiáltott:

- Ki az? Ki jár erre? – kérdezte.

A válasz egy lumos varázsige volt, amit egy nagyon is ismerős hang mormolt el. A fény megvilágította arcát, habár feleslegesen, mert Hermione már az első hangnál tudta, ki az illető.

Dühe ismét fellobbant. A pálca hegye megvilágította Ron Weasley szeplős arcát.

- Hermione te vagy az? Végre megvagy. Már legalább fél órája keresünk. – Azzal odament a lányhoz, leguggolt és egy mozdulattal kiszabadította.

- Miért rohantál úgy el? – kérdezte. Kék szemeiben az értetlenség csillogott.

- Miért rohantam csak úgy el? – ismételte Hermione sziszegve. – Még kérdezed? Ron, te ennyire nem vagy tisztában azzal amit mondtál?

- Nem mondtam semmi olyat, ami miatt, volt okod így eltűnni – méltatlankodott a vörös fiú.

- Igen? Nem mondtál? Hagyjuk ezt abba, jó? Különben is inkább gondolkozz el azon, amit mondtál, és ahogyan mondtad! Teljesen lealacsonyítóan beszéltél velem!

- Ez nem igaz!

- Oh, nem? Valóban? Ron nőj már fel végre! Fogd fel, hogy vannak dolgok, amik fontosabbak az evésnél!

- Nőjek fel? Mi az, hogy nőjek fel? És ha az emberek nem étkeznének az egyenlő lenne az éhhalállal!

Hermione nem tudta, sírjon e, vagy nevessen.

- Most mi van?- kérdezte Ron. – Nem gondoltam komolyan, de ami igaz, az igaz – tette hozzá, csak úgy mellesleg.

- Látod? Pont erről beszélek! Most sem veszel komolyan!

- De igenis komolyan veszlek! Aggódtam miattad!

A lány szíve nagyot dobbant. De mérgesen folytatta.

- Aggódtál? Jaj, Ron! Ha anyukádak nem tűnik fel, hogy eltűntem, most nem lennél itt.

- Ezt meg, hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom! Ne akard nekem azt mondani, hogy hirtelen lelkiismeret furdalásod támadt!

- Miért, az olyan hihetetlen? – már mind a ketten kiabáltak.

- Hat éve ismerlek, és igenis bizarr egy ilyen kijelentés tőled! Szinte soha az életben nem kértél bocsánatot tőlem semmiért!

- Mert nem adtál rá okot!

- Mi!? Hát ez több a soknál! Ha nem haragszol nincs kedvem egy légtérben maradni veled! – azzal sarkon fordult, és indult volna vissza a ház felé. De Ron megfogta a karját.

- Te ezt komolyan gondolod? Márpedig kénytelen leszel egy légtérben maradni velem. És különben még nem végeztem. – mondta.

- Igen? Csakhogy engem egy cseppet sem érdekel, mit akarsz mondani! – azzal megint elindult volna, de a fiú nem engedte.

- Eressz el! – sziszegte Hermione.

- Nem engedlek. Még nem fejeztem be. Akarok mondani még valamit.

- Csakhogy, mint már mondtam, ami veled kapcsolatos az hidegen hagy!

Ron ekkor közelebb húzta a lányt magához. Hermione szíve a torkában dobogott.

- Nem érdekel, mit akarsz. – suttogta. Már olyan közel voltak egymáshoz, hogy az orruk szinte összeért.

Ekkor a lányt megcsapta a számára, oly kellemes illat. Ezt érezte az előző tanévben is, amikor majdnem elszólta magát bájitaltanórán. Imádta. Nem bírt ellenállni neki. És azok a kék íriszek!

Hemione Ron szemeibe fúrta tekintetét. Hazudott. Nagyon is érdekelte, mit akar a fiú. A gyomra ökölnyire zsugorodott. Ron ekkor leejtette a pálcáját. Meg se próbálta elkapni. A holdvilágnál látták egymást.

 Ebben a megvilágításban még gyönyörűbbek a szemei - gondolta Herminoe.

A fiú ekkor kinyitotta a száját, majd becsukta.

- Most mondod vagy nem? Ha nem, engedj el! Nem érek rá! – törte meg a pillanatot a lány.

 Hogy lehetek ilyen ostoba?!  - gondolta.

Ron megköszörülte a torkát. De nem jöttek szavak az ajkára.

- Ennyi? Akkor én most megyek! – azzal harmadszorra indult volna el.

Ekkor azonban, Ron teljesen magához húzta. A kezei a lány derekán nyugodtak. Szorosan tartotta a karjai közt. A tekintetük ismét találkozott. A fiú lassan lehajolt, és ajkai a lányéra tapadtak. Hermionénak elakadt a lélegzete. Már évek óta erre vágyott. Habozás nélkül viszonozta a csókot. Minden benne volt. A sok évnyi várakozás, az elfojtott érzelmek. Minden. Ebben a pillanatban nem létezett más, csak ők ketten. Ajkaik vad táncot lejtettek.

Mikor szétváltak szinte egyszerre sóhajtottak fel.

- Olyan gyönyörű vagy! – suttogta Ron.

Herminoe végignézett magán. A hajában gallydarabok, az arca tele karcolással, ruhája pár helyen szakadással.

- Már rég meg kellett volna mondanom neked, - kezdte Ron – Szeretlek.

A lány erre csak még egy csókkal felelt. A holdvilág körbefonta alakjukat.

- Én is – lehelte.